Semmi sem lehetetlen | Mason Mount ff |

Part title

  Mostanában sokat voltam Masonnel, viszont a kis incidensünk óta kicsit kerültem a társaságát, és a modellkedésbe fektettem a figyelmem. Elképesztő volt az az este, de valahogy nehéz újra a szemébe nézni, és nem felidézni ami történt. Számára biztosan csak ugyanolyan volt mint a többi lánnyal, viszont én mégiscsak odaadtam neki valamit, amit mellesleg nem bánok egyáltalán. A legnagyobb problémám viszont az, hogy nem tudom kiverni a fejemből sehogy sem, és ilyenkor mindig bűntudatom támad a Harvey-val lefolytatott beszélgetésünk kapcsán.

  A Benham házhoz tartok, hogy vigyázzak Summerre amíg Jasmine és Sam intézik a dolgaikat. A vizsgaidőszakra való tekintettel alig-alig mertek áthívni, de mostmár semmi akadálya. A munkabeosztásomat tudják, így az sem okozhat gondot. Be kell valljam iszonyatosan hiányzik az izgága, energiabomba leányzó, így már alig várom, hogy újra vele bolondozhassak. Háromnegyed óra séta után meg is érkeztem a mai boldogságom forrásához. Kaptam egy kulcsot a házhoz, így csak simán beengedem magam.

- Halihó, megérkeztem! -köszöntem hangosan.

- Szia Marina! Gratulálunk a sikeres és nem akármilyen évzáráshoz! -ugrott a nyakamba Jasmine.

Mielőtt bármit mondhattam volna, Sam is megölelt és csak úgy folyt belőle a sok szó. Summer még az ebéd utáni szundiját töltötte, így volt időnk beszélgetni.

- Úgy hallom megébredt az álomszuszék, van kedved kihozni? -kérdezte Sam.

- Ezt komolyan megkérdezed? -és már futottam is az emeletre.

5 perccel később Summerrel a karomon sétáltam lefelé, majd amikor megláttam, hogy ki ül a kanapén, megmerevedtek az izmaim.

- Sziasztok lányok! -mosolygott Mason.

Summer már kapálózott is, hogy üdvözölhesse a nagybátyját. Letettem, majd leültem a kanapé mellé a puha szőnyegre, mert tudtam, hogy a csodababa vissza fog hozzám szaladni amint megölelgette Masont. Negyed óra beszélgetés és nevetgélés után Jasmine-ék elindultak a dolgukra, így hárman maradtunk a házban.

- Gratulálok az eredményekhez. -kezdte a beszélgetést Mason.

- Köszönöm szépen, sok álmatlan éjszaka gyümölcse! -jegyeztem meg incselkedve.

Egyszerűen képtelen vagyok ignorálni ezt a fiút...

- Megkérdezhetem, hogy van-e valami oka annak, hogy egyre ritkábban látlak? -tette fel a kezét a kanapé háttámlájára.

- Nem fogok hazudni, van oka. Egyszerűen képtelen vagyok a szemedbe nézni és nem zavarba jönni a múltkoriak után, vagy egyszerűen csak nem arra gondolni. Kellett egy kis figyelemelterelés, de mint látod nem jött össze.

- Édes vagy amikor zavarba hozlak. -mosolyogta el magát.

- Csak akkor vagyok édes? -húztam fel a szemöldököm és próbáltam nem nevetni, de végül kirobbant belőlem.

- Mindig édes vagy, és ezért van oda érted mindenki.

- Mégis ki az a mindenki? -kérdeztem, és közben gurítottam Summernek a gumilabdát, amivel éppen játszottunk.

- Ha kicsit körbenézel magad körül, te is látni fogod. -felelte, majd leült Ő is a földre, hogy becsatlakozzon a játékba.

A szülők 2 órát voltak távol, amiből 1-et töltöttem csak kettesben Summerrel. Nagyon szépen fejlődik a beszéde, és a problémamegoldó képessége egyaránt. Mindig tud valami újat mutatni, amit képtelen vagyok nem sok-sok puszival jutalmazni. Éppen az uzsonnát készítem Summernek, amikor Sam és Jasmine végül betoppannak. Pontosan tudják, hogy pár hét múlva hazarepülök, hogy a nyarat a családommal töltsem, így nem tétováztak, és a kezembe nyomtak egy csomagot.

- Jasmine, ne csináljátok! -mondtam a kezemben a csomaggal.

- Csak nyisd ki! -könyörögtek.

Egy Manchester United mez volt benne az összes játékos aláírásával. Alig hittem a szememnek amikor megláttam. Rögtön Jasmine és Sam nyakába ugrottam, amit Summer tapsikolással és nevetgéléssel jutalmazott.

- Köszönjük, hogy ennyit foglalkoztál a lányunkkal, és hogy mint barát is rengeteget számíthattunk rád! -mondta Sam.

- Meg fogtok siratni srácok! -küszködtem a könnyeimmel.

Még pár órát náluk maradtam, majd elindultam haza. 8-ra hazaértem, és úgy döntöttem főzök valamit vacsira. Már javában készült az étel, amikor kopogtak.

- Szia Jess, hát te? -kérdeztem meglepetten.

- Bejöhetek? -szipogott.

Tágra nyitottam az ajtót és beengedtem. Leült a konyhapulthoz, és kifakadt belőle a sírás. Magamhoz szorítottam, nem kérdeztem semmit, csak hagytam, hogy jöjjön aminek jönnie kell.

- Marina, meghalt... -suttogta a pólómba.

- Édes istenem, nagyon sajnálom Jess. -szorítottam magamhoz még erősebben, és eszembe jutott milyen volt, mikor elvesztettem a mamámat. - Mikor történt?

- 1 órája. Feladta a harcot. -törölgette kisírt szemeit.

- Befejezem a főzést, eszel velem? -kérdeztem.

- Az jó lenne, köszi.

A kezébe nyomtam egy zsebkendőt, majd elindultam a tűzhelyhez. Amíg elkészült az étel, végig beszélgettünk és sztorizgattunk a mamáinkról, amivel kicsit jobb kedvet tudtam varázsolni számára.

  Majdnem 9 óra volt, amikor újabb kopogás hallatszott az ajtón. Elindultam, hogy megnézzem ki lehet. Nem nyitottam ki teljesen az ajtót, hogy Jess ne lássa ki áll előtte.

- Szia, lenne rám egy perced? -kérdezte Mase.

- Ne haragudj, de most nagyon nem alkalmas. Az egyik barátnőm van nálam, meghalt a mamája. Beszélhetnénk máskor? -néztem rá reménykedve.

- Igen persze, akkor nem is zavarok. És részvétem a barátnődnek. -simította meg az ajtón lévő kezemet és már indult is.

Becsuktam az ajtót és visszamentem a pulthoz.

- Ki volt az? -kérdezte Jess.

- Csak az egyik szomszéd kérdezte, hogy van-e teafüvem. -kamuztam.