Semmi sem lehetetlen | Mason Mount ff |

Part title

Augusztus 11-e van, a születésem napja. A mai napon töltöm be a 20. életévemet. El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan elrepült egy év. Tavaly ilyenkor még azon rágódtam, hogy hogyan fogom kivitelezni a sikeres érettségit, most viszont nem jár más a fejemben csakis Mason francos Mount. Egész nyáron nem láttam, csak képekről, a hangját is csak a telefonon keresztül hallottam. Bekerült az angol felnőtt válogatottba, és a döntőig menetelt a csapattal, ami nem semmi teljesítmény. Egy hónap pihenőt kaptak körülbelül, majd mindenki visszatért a klubcsapatához. A mai napon rendezik Belfastban a super kupát, amin a Chelsea és a Villarreal vív meg egymással. Sajnos nem tudom élőben megnézni, de a tv előtt fogok gubbasztani este az tuti biztos. A Villarreal a Manchester Unitedet kiütve menetelt el a döntőig, úgyhogy ajánlom, hogy szívüket-lelküket kitegyék a pályára ha vesztenek is.

- Jó reggelt kincsem! -szakít ki a gondolataim közül apa.

- Ó, nem kellett volna! -vettem ki apa kezéből a tálca reggelit, amit éppen felém nyújtott.

- Boldog születésnapot Marina! -rontott be a szobámba Nano egy borítékkal a kezében. Nadia is hamarosan beért a szobámba és egy kis dobozt tett a tálcámra.

- Srácok, ugyan már! Ezt nem kellett volna. -pásztáztam végig a csillogó szemeiket.

- Ne nyivákolj, nyisd ki őket! -javasolta az öcsém.

Először a borítéknak láttam neki, amit már tapintásból lehetett érezni, hogy nem papír a tartalma. Egy csodaszép nyaklánc lapult benne, egy kis szívecske medállal.

- Vigyázz rá nagyon, aranyból van! -préselte ki az ajkai közt Nano, miközben a szuszt is kiszorítva öleltem magamhoz. Mikor végre elengedtem azt mondta: - Erről majd mindig jussak eszedbe.

A dobozban amit Nadia adott, apával közös ajándék van. Gondoltam, hogy nem gyűrű lesz benne, hiszen ahhoz nagy volt a doboz, azonban amikor kinyitottam, elsírtam magam. Egy kocsikulcs volt benne, nem is akármilyen, az álomautómé. Apa és Nadia nyakába ugrottam, a könnyeimtől pedig alig tudtam szóhoz jutni.

- Menj, keresd meg az autódat. -javasolta apa.

Nem kellett sokat keresnem. Mikor kiléptem az ajtón máris a szemem elé tárult a gyönyörűség. 2015-ös Ford Mustang GT. KÉKBEN! Ismétlem, kékben. Pontosan olyan, mint amilyet már évek óta szeretnék. A jogsim már 1 éve megvan, így az már nem okozhat gondot.

- Én tényleg nem tudom, hogy mit mondjak. -fordultam apa és Nadia felé.

- Megérdemled Marina, sokat gürcöltél, aminek meglett a gyümölcse. -mondta mosolyogva Nadia.

- Na elég a sírásból, kipróbáljuk? -csikizett meg apa.

Nano és Nadia a hátsó ülésen, én a kormánynál, apa pedig mellettem. El sem hiszem, hogy ez velem történik! Mondtam magamban. Elfordítottam a kulcsot a vadonatúj autómban és a motor már dorombolt is.

- Remélem nem felejtettél el vezetni! -incselkedett velem apa, majd megfogta a kapaszkodót.

- Nagyon vicces apa... -grimaszoltam neki, majd elindultunk.

A tank totálisan tele van, így nem szerénykedek az autópályán.

Girona bevásárlóközpontjának parkolójában pakolok a csomagtartóba, amikor megszólal mögöttem egy ismerős hang:

- Ez a tiéd?

Mikor megfordultam, láttam, hogy Hugo az. Nem sok kedvem volt vele beszélgetni, viszont kénytelen voltam.

- Igen, az enyém. -mosolyogtam.

- Nem semmi! Kipróbálhatom? -kérdezte, és már nyúlt is a kilincshez.

- Nem. -zártam le az ajtókat.

- Bocsi anyu, nem tudtam, hogy ilyen zabos vagy. -lépett hátra.

- Ezek szerint akkor tovább kéne menned, és leszállnod rólam. -javasoltam barátságosan.