Semmi sem lehetetlen | Mason Mount ff |

Part title

Este 11 óra múlt pár perccel, amikor visszaérkeztünk a házam elé.

- Nagyon jól éreztem magam veled, remélem elviselhető társaság voltam. -kacsintott rám Hugo.

- Igen, nagyon is az voltál. Be kell valljam, hibátlanul sikerült megszervezned az estét. -mosolyogtam rá.

- Örülök, hogy jól érezted magad velem. -nézett mélyen a szemembe.

Perceken keresztül csak egymás arcát fürkésztük, végül Hugo tette meg az első lépést. A derekamnál fogva magához húzott. Jobb kezét a derekamon hagyta, bal kezével elsöpörte a hajamat az útból, és közelebb hajolt. Az ajkamra, majd a szemembe nézett, megint az ajkamra, és végül megcsókolt. Még közelebb húzódtam hozzá, a kezeimet a nyaka köré fontam és átengedtem magam a pillanatnak. Tökéletes volt.

Másnap dél előtt keltem nem sokkal. Hihetetlenül jól aludtam. Pizsamában leszambáztam a konyhába, hogy köszönjek a többieknek. Apa és Nano tálaltak az étkezőben, de meglepő módon nem 3, hanem 6 személyre.

- Jó reggelt! -köszöntem álmoskásan.

- Reggelt? Dél van drágám. Menj zuhanyozz le és öltözz fel, nemsokára vendégek jönnek hozzánk. -mondta apa és ment is, hogy segítsen Nanonak behordani az ételt.

Már indultam fel az emeletre, mikor apa utánam szólt:
- Marina!

- Igen? -fordultam felé.

- Majd mikor úgy gondolod, elmesélhetnéd milyen volt a randid Hugoval!

- Tudod, hogy úgysem hagynám ki apa! -mosolyogtam rá, és már rohantam is a törölközőmért.

Egy gyors zuhany után felkaptam egy fehér pántos ujjatlant, egy világos farmer rövidnadrágot, a hajamat kócos kontyban hagytam. Feldobtam egy kis szempillaspirált és korrektort, és már készen is voltam. Azta, ez egy új világcsúcs! 15 perc alatt elkészültem! gondoltam magamban és már szélsebesen vettem az irányt a lépcső felé, hogy segíthessek a többieknek. Persze nem is én lennék, ha nem estem volna le majdnem az utolsó lépcsőfokról, de egy király manőver után újra egyensúlyba hoztam magam. Mikor beértem az étkezőbe, megszólalt a csengő, és Nano már indult is, hogy kinyissa az ajtót. A legnagyobb meglepetésemre apa egy régi barátja, annak felesége és Nadia léptek be az ajtón. Annyira megörültem a harmadik ember láttán, hogy azonnal odarohantam és átöleltem jó szorosan.

- Hát szia Marina! -mosolygott Nadia.

- El sem tudod hinni mennyire hiányoztál már innen! -mondtam neki világ vége arcot vágva.

- Kell valaki aki rendbe teszi édesapádat, igaz? -nézett incselkedve apára, aki egy rosszfiús mosollyal válaszolt.

- Marina, talán még emlékszel Alexre és Gracere. -mutatott apa a házaspárra.

- Igen, természetesen! Örülök, hogy látlak benneteket!

- Mi is nagyon örülünk neked! Gyönyörű hölgy cseperedett belőled, apának biztosan fájhat a feje a sok udvarló miatt! -nézett Alex apára, aki csak egy elégedett mosollyal válaszolt.

Beinvitáltuk a vendégeket az étkezőbe, és mindneki nekilátott az ebédnek. Jó hangulatban telt az idő, apa és Alex régi sztorikat mesélgettek magukról, Grace szépségápolási és öltözködési tippekkel dobott meg, Nadia pedig Nanoval beszélt. Miután mindenki végzett az ételével, bevonultunk a nappaliba, ahol helyet foglaltunk. Ekkor viszont jött egy hatalmas fordulat, amire nem számítottam. Grace és Alex magas beosztásban dolgoznak már 4 éve Angliában társcégként/szponzorként egy jól menő egyetemen, ahol tanítókat, tanárokat, gyógypedagógusokat és nem utolsó sorban óvodapedagógusokat képeznek. Igen, jól hallottam! Óvodapedagógusokat! Alex kinyitott egy nagy kék mappát, amiből papírokat húzott elő. A mappát visszatette az asztalra és szembe fordult velem.

- Augusto mondta a múlt hónapban, mikor a szokásos telefonhívásunkat bonyolítottuk le, hogy nagyon szépen haladsz a tanulmányaiddal. -mondta Alex a tekintetemet fürkészve.

- Igyekszem a legjobbat kihozni magamból. Ahhoz, hogy egyetemre járhassak kiváló eredmények kellenek, és ezt nem szalaszthatom el úgy gondolom. -válaszoltam kicsit zavarodottan.

- Mint ahogy már az előbb is említettem, a cégem társult az egyik pedagógusnevelő egyetemmel Angliában, ami a cégemnek nagy nyereség, az egyetem számára pedig rendkívüli lehetőség. Mindezt pedig azért hozom most fel neked, hogy legyen időd gondolkodni azon szeretnél-e Londonban az egyik legjobb egyetemen tanulni. -nézett rám komolyan Alex.
Hogy mi? Ez most jól hallottam? Fel sem tudtam hirtelen fogni amit Alex mondott. Csak meredtem előre, mint egy fagyott szobor. Grace nevetése zökkentett ki a meglepődöttségemből.

- Marina, nem börtönbe fogsz kerülni! -nézett rám és nevetett jóízűen. Ekkor már mindenki kacagott, én is.

- Elnézést kérek a hosszú csendért, de iszonyatos módon meglepett ez az ajánlat. Nagyon szuperül hangzik, de még át kell gondolnom, hogy biztosan külföldre szeretnék-e menni.

- Ez teljesen érthető! Ha bármi kérdésed van akár most, akár egy hét múlva, tudod, hogy hol találsz bennünket. Akár engem, akár Alex-et bizalommal hívhatod. -mosolygott bíztatóan Grace.