Semmi sem lehetetlen | Mason Mount ff |

Part title

Délután 2 óra múlt pár perccel. Hugoval az oldalamon tartottam hazafelé. Nanoért ma apa ment, suli után ugyanis vásárolni mentek egy sportáruházba. Már az út háromnegyedénél jártunk, amikor végül belekezdtem abba, amit egész nap tervezgettem.

- Hugo, szeretnék neked valamit elmondani, amit már jóval hamarabb kellett volna, de féltem. -kezdtem bele a mondókámba.

- Ugye nincsen baj? -állított meg a barátom és a kezét az enyémbe kulcsolta.

- Nincsen, ne aggódj. Szóval az a helyzet, hogy... -folytattam.

Hugo kicsit rémült tekintettel hallgatta végig amit mondtam neki. Láttam rajta, hogy össze van zavarodva, és fogalma sincsen mi folyik itt, de nem hagytam abba beszélést, amíg a mondandóm végére nem értem.

- Te ezt 5 hónapja titkolod előlem? -kérdezte fennhangon.

- Igen, de kérlek ne akadj ki rajta, nagyon nehéz volt megfelelő alkalmat találni, hogy elmondhassam.

- Marina, te tényleg hülyének nézel engem? -húzta fel a szemöldökét.

- Tessék? -kérdeztem meglepetten az arcát fürkészve.

- Eldöntötted, hogy Angliába mész, de hagytad, hogy beléd essek? Ez iszonyatosan gonosz dolog volt tőled! -fordult el egy másik irányba az alsó ajkát megfeszítve.

- Ez még egyáltalán nem biztos. Először le kell érett... - Hugo megfordult és szúrósan a szemembe nézett, amire abbahagytam a beszédet.

- Szerinted apád barátja nem fog benyomni téged abba az iskolába márcsak a vele való barátság jegyében? Te komolyan ennyire naív vagy Marina? -förmedt rám.

- Hugo ez nem így működik! -néztem élesen a szemébe, a kezem pedig ökölbe szorult.

- Ó dehogyisnem! Rám viszont egy percig sem gondoltál! Hogyan fogom tudni kibírni, hogy félévente jársz csak haza, és akkor is elsősorban a családodhoz? Marina emberből vagyok, vannak szükségleteim és érzéseim! -kezdett kiabálni.

- Akkor én ezt most itt befejeztem. Viszlát holnap! -indultam el a házamhoz vezető irányba.

Hugo megragadta a kezemet és visszahúzott magához. Egészen közel. A ruháink összedörzsölődtek, az orrunk is összeért. Az egyik kezét a fenekem fölé helyezte, míg a másikkal gyengéden megsimította az arcom.

- Ne haragudj rám kérlek! -suttogta az ajkaimra.

Elfordítottam egy picit a fejem, és nem válaszoltam. Ekkor egy puszit nyomott a nyakamra, ami azonnal végigsöpört a testemen. Sóhajtottam egy nagyot és próbáltam elhúzódni tőle, de nem hagyta.

- Kicsim, kérlek ne csináld. Olyan hirtelen jött ez az egész... -szünetet tartott. - Szükségem van rád. -nézett szerelmesen a szemembe, amivel azonnal levett a lábaimról.

- Nem kellett volna így reagálnod arra, hogy őszinte voltam veled... -válaszoltam végül.

- Tudom, és sajnálom. Kérlek ne hagyj faképnél.

Mielőtt mondhattam volna bármit is, szenvedélyes csókot nyomott a számra, amit képtelen voltam nem viszonozni. Szerelmes csókcsatába bonyolódtunk a járda szélén. Végül leváltam az ajkairól és eltoltam magamtól.

- Nem haragszom rád, de most jobb lenne ha külön mennénk haza. Holnap találkozunk. -mondtam Hugonak, aki szomorúan bólintott.

Adrianaval telefonálok, aki alig mer hinni a fülének amikor elmesélem neki hogyan reagált Hugo. Minden egyes részletet megosztottam vele, a nézőpontomat is beleértve.

- De tudod az ütött leginkább mellbe, amikor azt mondta, hogy neki is vannak szükségletei. Ezalatt meg nyilván a szeretkezésre célzott... -hallgattam el egy pillanatra, majd folytattam tovább. - Nem feküdtem le vele ezalatt az 5 hónap alatt, és addig nem is fogom megtenni, amíg nem vagyok benne biztos, hogy akarom.

- Totálisan igazad van! Nem adhatod oda bárkinek az egyetlen meg nem újuló kincsedet. Az elsőnek mindig olyannak kell lennie, amilyet te akarsz, és olyannal, akivel biztonságban érzed magad. -jelentette ki határozottan, de ugyanakkor gyengéden.

5 órán keresztül telefonáltunk, míg végül az álom legyőzött bennünket.