[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

5. fejezet

– Be tudsz jönni a kórházba? – remegni kezdtem, ahogy ezt meghallottam. Nem tudtam válaszolni, de nem is kellett. Egy másik hang szólalt fel a telefonban.
– Halihó! Mikey vagyok – mondta. – Ne aggódj, nincsen semmi baj, mindenki egyben van... Kivéve a bátyád karja, na meg néhányunk csontjai. Szóval a lényeg, hogy ha gondolod, akkor elmegy érted valaki, elég késő van már, és akkor nem kell aggódnod, rendben?
– J-jó – nem igazán fogtam fel azt, amit mondott, csak egy-egy szót jegyeztem meg, válaszom is reflexszerű volt.
– Szuper, akkor szerintem 10 perc, és lesz fuvarod! Szia! – és letette. Csak magam elé meredve néztem ki fejemből. Semmit sem értettem, nem tudtam, hogy mi történik körülöttem.
Amíg ezen gondolkodtam, egyáltalán nem érzékeltem az idő múlását. Az zökkentett vissza, amikor meghallottam a telefonomat ismét csörögni.
– Igen? – vettem fel a kijelzőre se nézve.
– Ha lejössz, akkor elviszlek a kórházba – hallatszódott az ismerős hang. Kinéztem az ablakon, és Mitsuya ugyanúgy ott volt a motorjával, akárcsak előző este. Gyorsan összeszedtem magam, és lesiettem. Ahogy közeledtem, egyre jobban ki lehetett venni a sötétben is a sérüléseit. Az arcán 3-4 helyen ragtapaszok, az egyik szeme kissé fel volt dagadva.
– Veled meg mi történt? – kérdeztem halkan.
– Csak nem aggódsz? – halványan elmosolyodott.
– Szerintem nem most kellene viccelődnöd... A kórházba rendeltek, mert valami történt, te is teljesen szét vagy verve, és még csak azt sem mondja el senki, hogy mi folyik itt! – eddig bírtam, elkezdtem zokogni. – Hogy a picsába ne aggódnék? – szipogtam. Mitsuya csak felállt, és magához húzott egy ölelésbe.
– Csak néhány régi ismerőssel találkoztunk – mondta. Az ő hangja is komolyabb hangnembe váltott át. – Ne aggódj, amúgy sincs semmi baja Kazutorának, az a srác mindent túl él... Gyere, 5 perc alatt ott leszünk, és akkor te is láthatod, hogy semmi baja – így is történt. Nagyon gyorsan beértünk a kórházba, az épület előtt Chifuyu már kint várt ránk. Gyorsan eligazított, hogy melyik szobában van a bátyám, én pedig azonnal szaladtam is. Ott feküdt, amikor beléptem hatalmas vigyorral a száján.
– Szia! Jaj de jó, hogy itt vagy! – hirtelen tarkójához kapta kezét. – Azt hiszem, nem tudtam betartani az ígéretemet... – kínosan felnevetett.
– Én egyszer biztosan megöllek, remélem tudod – ültem le ágya mellé egy nagy sóhajjal.

Nagyjából egy órát beszélgettünk, majd haza kellett mennem. Nem fogják sokáig bent tartani, de addig is minden nap meglátogatom.
Szobája előtt Chifuyu és Baji beszélgettek jókedvűen, Keisuke 2 mankóval támaszkodott. Szemei felcsillantak, amikor meglátott.
– Yo! Engem meg se látogattál... – kezdett bele.
– Nem vagyok vicces kedvemben – szúrós tekintettel néztem rá, majd Chifuyu felé fordultam. – Merre lett mindenki?
– Hazamentek. Tudod, lassan éjfél... – válaszolta. Igaza volt, annyira nem figyeltem az időt, csak arra vágytam, hogy minél előbb itt legyek.
– Akkor lehet nekünk is menni kéne,  nem? – erőltettem magamra egy mosolyt. Belegondoltam, hogy a fiúknak csak több gondot okoznék, ha így látnának, szomorkodva. Majd otthon, egyedül megtehetem ezt, de nekik is most van elég bajuk...
Telefonomhoz nyúltam. Igazából, meg sem köszöntem Mitsuyának a fuvart... Vagy azt, hogy milyen higgadtan próbált megnyugtatni, amikor eltört a mécses. Ilyenkor mondjuk eléggé bunkóság lenne felhívni...
– Viszont, mielőtt elfelejtem... Csak ez egyikőtöket tudom elvinni, ketten nem fértek fel a motoromra – mondta Chifuyu.
– Nekem van sajátom – rántott vállat Keisuke.
– Baji-san, eltört a lábad, így nem vezethetsz.
– Így igaz, szóval vidd csak el őt! Én itt lakok egy köpésre, megleszek - próbáltam bíztatóan mosolyogni rá.
– Vagy téged eldoblak, és visszajö... – próbált volna változtatni Chifuyu.
– Nem, vidd el Bajit! Hosszú napotok volt, inkább pihenjetek. Megleszek, ne aggódj! – veregettem meg a vállát, majd elindultam, mielőtt még megszólalhatott volna. – Jó éjszakát! – intettem nekik. Amikor már nem láttak, felsóhajtottam.
– Na végre, azt hittem, már sose végzel! – hallottam egy hangot.
– Szívrohamot fogok kapni, ezt hagyd abba! – riadtan szívemhez kaptam, úgy fordultam a fiúhoz.
– A futárszolgálat csak akkor működik jól, ha épségben haza is ér, a kedves kliens – nevetett fel Mitsuya.
– Éppen meg akartam amúgy köszönni, csak azt hittem, hogy már hazamentél – mondtam halkan.
– Mégis mit? – lepődött meg.
– Ezt az egészet... Rajtad csattant, hogy mennyire ideges voltam, és mégis inkább próbáltál vigasztalni, sőt, még el is hoztál, most meg haza akarsz vinni... – hadartam el.
– Figyelj, nem laksz messze, gyalogoljuk le, és beszélgessünk, oké? – válaszomat meg sem várva, elindult.
– Hol hagytad a motorod? – jutott  eszembe.
– Kölcsönadtam Hakkainak. Az övé a bunyó során eléggé széttört... – inkább nem kérdeztem többet. Egyre ijesztőbbnek hangzott ez a mai ütközet az "ismerősökkel". – Szóval igen, csak ezért kell gyalogolnunk – elmosolyodott, majd rám nézett.
– Nem is várnám el, hogy mindenhova fuvarozz – válaszoltam. – De köszi, hogy elkísérsz – mosolyogtam rá én is.
– Tudod... Tegnap amikor Mikey megkeresett, azt mondta, hogy ad egy új feladatot – kezdett bele. – Nem, ez hülyén hangzik, máshogy mondom. Szóval, mindenkinek azt mondta, hogy ha kell, védjünk meg téged. Tudod, van egy ilyen szabályunk, hogy egymás családja sérthetetlen. Te pedig Kazutora húga vagy, tehát mindannyiunk családja. De ne értsd félre, most ez nem azt jelenti, hogy mindenki kötelességtudatból lenne kedves veled, mert "muszáj". Csak azt akartam mondani, hogy ezt ne köszönd meg. Senki sem azért teszi, tenné, mert elvárja, hogy megköszönd. Csak tudom, hogy ha úgy adódna, Kazutora is vigyázna az én húgaimra, nehogy bajuk essen.
– De azért nem bánod, ha mégis megköszönöm, ugye?
– Ez innentől rajtad múlik, nem azt mondom, azért jó érzés ezt hallani – két kezét összekulcsolta tarkójánál.
– Azért el ne szállj magadtól – forgattam meg szemeimet, mire felnevetett.
– Tudod, egyáltalán nem hasonlítotok a bátyáddal! Egy kicsit sem!
– Te mindenkit ennyire szoktál cukkolni? – kötekedtem én is vele.
– Csak azt, aki hagyja – vonta meg vállát. – Na meg, kifejezetten tetszenek a reakcióid!
– Van egy olyan érzésem, hogy amint megismerem a többieket, téged foglak a legkevésbé bírni a társaságból – végtam oda neki.
– Ez most szíven ütött, eddig olyan kedves voltam veled...
– A kedves emberek nem hányják a szemedre, ha kedvesek veled!
– Oké, ebben igazad van – az egész úton semmi komolyról nem beszélgettünk, csak egymással viccelődtünk. Viszont, amikor már majdnem odaértünk, nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá:
– Végülis... Mi történt ma? Miért szaladt el a suliból mindenki, miért kellett nekem is hazajönnöm? De ami fontosabb, mi történt veletek? Mindig olyan történeteket mesélnek nekem a többiek, hogy mennyire erősek vagytok, és mindenkivel mennyire elbántok, erre nem láttam ma olyan tagot a Tomanból, aki nem lett volna teljesen szarrá verve... – ahogy befejeztem, Mitsuya hatalmasat sóhajtott.
– Nagyon nem bírod, ha titkolóznak előtted, igaz? Mindenről tudni akarsz! – a szavai elég durvák voltak, de a hangneme egyáltalán nem ezt sugallta. Beszéde kedves volt, és kissé csalódott is. – De nem hibáztatlak, szerintem ugyanígy éreznék... Nos, van néhány srác... Régen Toman tagok voltak, de eléggé hátba szúrtak mindenkit, ezért Mikey kitette őket. Gondolhatod, hogy nem örültek neki. Az a rohadék Kisaki teljesen Mikey megszállotja, ezért megfogadta, hogy eltörli a Tomant. Persze, ez nem volt olyan egyszerű, mert mégis ki lenne olyan hülye, hogy ezt hagyja? Kazutorával is van némi problémájuk... Nem is kicsi, úgyhogy ja... Ma a semmiből küldtek egy üzenetet, hogy ha nem állunk ki ellenük, akkor azt nem mi, hanem a hozzánk közel álló emberek fogják bánni. Azt pedig mégse hagyhattuk. Első körben titeket akartunk biztonságba helyezni, mert tudjuk, hogy mire képesek... De arra nem számítottunk, hogy a harc közben is milyen piszkos trükkökkel jönnek majd elő. Arról nem is beszélve, hogy olyan embereket szedtek össze, akikkel alig tudtunk lépést tartani. Mikey-t a "legyőzhetetlenként" ismerik a környéken, de még ő is elég durván megkapta a magáét – maga elé meredt, ahogy felelevenítette a néhány órával ezelőtt történteket. – Szerintem elég, ha ennyit tudsz. A többieknek még ennyit sem mondtunk, szóval ha lehet, ne nagyon híreszteld, rendben? Ha pedig Kazutora nem akar róla beszélni, ne erőltesd. Így is eléggé okolja magát, hogy miatta jöttek nekünk – csendben bólintottam.
– Köszönöm, nagyjából te vagy az egyetlen, aki bármit is elmondott... – halványan elmosolyodtam. Csak tudnám, hogy mibe keveredtek bele...