[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

[2. rész] 9. fejezet

Rettenetesen ideges voltam, amit nem győztem Sanzunak hangoztatni. 
– Ha lehet, legközelebb ne 4 órával egy ilyen találka előtt szólj, jó? – emeltem fel hangomat a volán mögött ülő fiút a visszapillantó tükörből nézve. 
– Na, most kifejezetten kemény vagy, tartsd meg ezt az állapotot – nézett vissza rám. Az anyós ülésen Koko, mellettem a kocsiban pedig Inui hátul. Chifuyut otthon hagytuk, hiszen nem tudtuk milyen embert küld Kisaki, nem akartuk, hogy bárki felismerje. Persze ennek kifejezetten nem örült, teljesen kiakadt, ami érthető volt. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy szegényt ilyen helyzetbe hoztam... De nem gondolhattam erre, meg kellett nyugodnom. Egy régi, elhagyott irodaház parkolójában álltunk meg az autóval, ott vártuk, hogy Kisaki embere megérkezzen. A biztonság kedvéért egy napszemüveg is rám került, és mit ne mondjak, már úgy éreztem, hogy egy kicsit sok rajtam az álca. Borzasztóan túl sok. 
– Na és most? Várunk? – kérdeztem az auóban ülőket.
– Bizony, majd ők is itt lesznek. Mi Kokoval kiszállunk, te csak maradj a kocsiban, rendben? – felelte Sanzu, mire én csak bólintottam. – Ideges vagy? – fordult teljesen hátra a fiú.
– Csak egy kicsit... De remélem Ichika Keiko jobban bírja a stresszt – vettem egy mély levegőt.
– Biztos vagyok benne, hogy Keiko-chan elképesztő lesz! – gúnyolódott rajtam.
– Még egy ilyen, és ki leszel rúgva. Ne felejtsd el, a főnököd vagyok – próbáltam a kemény maffiózót adni, de valljuk be, ez a szerep nem nekem született. Nem egy film főhősnője voltam, ahol minden csettintésre könnyedén megy, ez a valóság volt. Tudtam, hogy nem fog minden zökkenőmentesen alakulni, de próbálkoznunk kellett. 
– Sanzu, itt vannak – szólt oda Koko társunknak. Egy fekete autó állt meg mellettünk, majd két ismerős szállt ki belőle.
– Draken... Pah... – motyogtam. Sanzu kinyitotta az ajtót, majd még hátra szólt: 
– Maradjon itt, főnök! - majd kiszálltak Kokoval. 
– Résnyire húzd le az ablakot, hátha halljuk őket – vetette fel Inui, én pedig így is tettem. A szívem majd kiugrott a helyéről idegességemben, de nagyon érdekelt, hogy miről lehet szó.
– Rég találkoztunk – kezdte Sanzu.
– Nem hittem, hogy így fogunk ismét találkozni – mosolyodott el Draken. – Akarsz még csacsogni, vagy áttérhetünk az üzletre? 
– Azt hittem, hogy szívesen beszélgetnél egy régi baráttal – Sanzu arcáról nem lehetett letörölni a vigyort, még soha nem láttam ilyennek.
– Se a te, se az én főnököm nem értékelnék a bájcsevejt, szóval munkára. Ha végeztünk, akár össze is futhatunk egy sörre, akkor panaszkodhatsz az életedre. Na gyere, hátul vannak a cuccok – és azzal a csomagtartóhoz vették az irányt. 
– Tényleg, milyen ügyben találkoztunk velük? – fordultam Inui felé. 
– Ami azt illeti... – nem igazán akart válaszolni, de nem nagyon volt rá szükség. Ahogy az ablakon ismét kinéztem, a szememet majd kiszúrta a gépfegyver, amit Sanzu tanulmányozott. Voltak kisebb pisztolyaink, de azt hittem, hogy az elrettentésre volt jó. Ha meglátták volna, akkor nem kötöttek volna belénk. Akkor miért kell egy ennél komolyabb fegyver is? Sanzu úgyis kimagyarázná valahogy, tehát Inuit kellett kifaggatnom, lehetőleg addig, amíg a másik kettő nem tért vissza. Idegesen néztem rá, és több se kellett, megeredt a nyelve: – Rendben, figyelj. Ez egy jelzés Kisakinak, hogy ne akarjon balhézni, mert meg tudjuk magunkat védeni. Ha látja, hogy mennyire fel vagyunk szerelkezve, akkor komolyabban is vesz minket!
– És szerinted milyen üzenete van annak, hogy tőle veszünk fegyvert? Ha erősek lennénk, nem tőle kellene, nem? – sziszegtem a szavakat. 
– Egészen kezdesz úgy gondolkodni, mint egy banda vezére – mosolyodott el a fiú.
– Ne szórakozz velem - emeltem fel mutatóujjamat, mire ő csak nagyot nyelt.
– Én nem kedvelem, ezt az Ichika-sant, bevallom... De ne aggódj, Koko gondolt erre is. Az a háttértörténet, hogy éppen beszállítót váltunk... Minden rendben lesz.
– Azt én is nagyon remélem... – a csomagtartó felől is visszatért a társaság, én pedig ismét őket figyeltem az ablakon keresztül.
– Apropó, ki a csaj? – bökött fejével Draken az autónk felé.
– Ő a főnök - felelte Koko széles vigyorral az arcán. – Ichika Keiko.
– Ichika? Még nem hallottam a nevét.
– Az igazi nevét mi se tudjuk, nem avat be sok mindenbe – mondta Sanzu. Egyre jobban rajzolódott ki a megformálandó karakterem, és ez egyre kevésbé tetszett. – Majd kereslek benneteket, hogy miként szolgáltak a kis barátocskák – folytatta a fiú, majd megemelte a kezében lévő táskát. – Apropó, a te főnököd?
– Nem foglalkozik ilyesmivel. Főként a nagy arcokkal szokott találkozni.
– Kérdezhetek valamit?
– Mondd.
– Van rá esély, hogy befektetőket keres? 
– Miért érdekel?
– A főnök nagyon erős. Az embereivel nem sokan mernek szembe szállni, de nem preferálja a harcokat, ezért nem túl befolyásos... A pénzzel akar mindent megoldani, viszont nem veszik komolyan... Múltkor teljesen ideges lett, és az előző beszállítónkkal összebalhéztak. A pasasnak már csak 7 ujja van... – szemeim elkerekedtek. Miféle szörnyetegnek kellene tűnnöm? – De mindegy, nem ez a lényeg. Ha gondoljátok, felajánljuk a segítségünket, persze kellő részesedés ellenében – vigyorodott el Sanzu.
– Erről nem én döntök. Ha Kisakival akartok üzletelni, nála kopogjatok. Tessék – egy kis papírt nyújtott át Draken a fiúnak. – Mondd, hogy a bárban adták meg neked a számot, nem tőlem van. 
– Minek segítesz, ha nem tehetnéd?
– Fasz se tudja. Írd ezt a régi ismerettségünk számlájára. 
– És hol van ez a bár? 
– Minek kérdezősködsz ennyit?
– Csak ha ott kellene találkoznunk... Kínos lenne, ha nem tudnánk, hogy hova menjünk, noha ott kaptuk meg a számot – Draken Sanzu füléhez hajolt, valamit súgott neki. Társunk szeme elkerekedett meglepettségében, majd önelégült vigyorral hajolt el a magasabbik. 
– Gyere Pah, menjünk – szálltak be a kocsiba, és szinte azonnal el is tűntek. Sanzu még mindig lefagyva ült vissza a volán mögé, a táskát hátra, Inui ölébe dobta.
– Mit mondott Draken? – hajoltam előre idegesen. 
– Azt mondta adjam át, hogy... Legközelebb szóljak, ha hozom a főnököt, mert akkor Kazutorát és Mitsuyát küldi maga helyett... – Én is teljesen elsápadtam ezek hallatán, majd hátradőltem az ülésben. – Kurvára szerencsénk van, hogy ők ketten jöttek...
– Remélem nem mondja el senkinek... – meredtem magam elé. Nem lehet, hogy a tervünk már most bedőljön... 
– Nem fogja. – Sanzu a névjegyet szemlélte, majd hátra adta nekem. – Ezt nézd! – elvettem tőle a papírt, amin csak ennyi állt: "Remélem megoldjátok. Ha segítség kell, bátran keressétek a közvetítőtöket, Drakent! Állok a szolgálatotokra :)) Köszönjük a vásárlást!"
– Ennek is elment a józan esze... – akármit is mondtam, nagy kő esett le a szívemről, elmosolyodtam. Nem is azért, mert megőrzi a titkunkat, sokkal inkább az nyugtatott meg, hogy mellettünk van. Takashi is tisztában van vele, hogy valamit tervezünk, de azt nem tudta, hogy pontosan mit. És erről a tervről jobb, ha nem is tud, mert konkrétan biztos vagyok benne, hogy miként reagálna. Kazutorával ketten jelennének meg előttem, hogy leszidjanak, mint egy kisgyereket, nem is törődve azzal, hogy ez milyen hatással lenne rájuk. Mindenképp megakadályoznák, hogy ezt tegyem, és nem lennének olyan elnézőek, mint Chifuyu... Tényleg, Torával még nem is találkoztam, de abban az esetben, szinte ezer százalék, hogy nem kedvesen a nyakamba borulna, hanem letámadna, hogy mégis mit képzelek...