[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

[2. rész] 2. fejezet

– Mit írt? – szinte azonnal Chifuyuhoz rohantam, én is a telefont vizslattam.
– Az ő számáról jött, de nem ő írta – olvasta az üzenetet. – Valaki megtalálta a telefonját, és nekem írtak, mert én voltam az egyetlen kontakt – még én is remegni kezdtem, pedig nem is nekem jött az üzenet. – M-miért csak én vagyok a telefonjában? – nézett rám szomorúan Chifuyu.
– Nem tudom – hajtottam fejem a vállára.
– Nem válaszolsz? – Sanzu még mindig a konyhában ácsorgott.
– Tessék? – Chifuyu visszakérdezett. Mintha teljesen kikapcsolt volna az agya. Nem tudom, hogy csak meglepődött-e, vagy beleélte magát, hogy felvehetjük velük a kapcsolatot, és most összezuhant... De valami azt súgta, hogy a második lehetőség.
– Válaszolj. Hogy átvennéd a telefont – magyarázta Sanzu. 
– Semmi értelme, ha egyedül az én számom van benne – Chifuyu csak a földet fürkészte szemeivel. Sanzu sóhajtott, majd közelebb jött hozzánk.
– Lehet, hogy telefonszám nincs benne, de lehetnek képek, jegyzetek, dokumentumok. Bármi, ami alapján elindulhatunk! És attól, hogy egyedül a te számod van elmentve, nem azt jelenti, hogy másokkal nem üzenget róla – Sanzunak igaza volt. Kivettem Chifuyu kezéből a telefont. 
– Figyelj – néztem mellettem álló barátomra. –, gondoljuk át. Eltűntek, és nem tudtuk elérni őket, egyáltalán nem. Nem a számainkat tiltották le, mert más számokról se értük el őket. A telefonjaikat kapcsolták ki, vagy kártyát cseréltek. De ahhoz, hogy ez a szám éljen, kellett hozzá egy telefon, nem? Tehát Keisuke megtartotta a telefonját. Végig nála volt, használta. Ha annyira fontos neki, akkor keresni fogja. Ha pedig nálunk van, akkor kénytelen lesz velünk találkozni érte! Chifuyu, kérlek válaszolj! Mintha te lennél a tulajdonos, vagy valami! Mielőtt még Keisuke találja meg! – a fiú bólintott, majd visszavette telefonját, és pötyögni kezdett.
– Hallod – dőlt felém Sanzu. –, volt bármi értelme, hogy elvetted tőle a telefonját?
– Nem érdekel, ha Chifuyunak szólsz be, de engem hagyj ki belőle. Az enyém a lakás, és bármikor kiteszlek innen – mosolyogtam rá.
– Kibaszott ijesztő tudsz lenni – indult meg a kanapéhoz.

Másnap egy közeli kávézóban találkoztunk a telefon megtalálójával. Úgy tettünk, mintha az én telefonom lett volna, csak hogy meggyőzőek legyünk.
– Nagyon szépen köszönöm! – hálálkodtam a hölgynek, aki megtalálta a készüléket. – Nem is tudom mihez kezdtem volna nélküle! 
– Igazán szívesen! Én pedig köszönöm a kávét! Akkor viszontlátásra! – hagyott ott minket. Elrejtettem a telefont táskám mélyére.
– Nem kellene most megnézni? – aggódott Chifuyu. – Ha rájönnek, hogy nálunk van, bárkit ránk küldhetnek út közben... – suttogta az utolsó mondatot.
– De nem tudjuk, hogy mi van rajta... Lehet, hogy nem nyilvánosan kellene... – válaszoltam.
– Feldobjunk egy érmét?
– Chifuyu! Ezt nem fogjuk így eldönteni! De van egy ötletem... – a telefonért nyúltam. – Kivesszük belőle a kártyákat, azt elrejtem, és a telefont elől hagyjuk. Nekünk csak az adatok kellenek, ugye? – az immáron üres telefont visszatettem előző helyére. A pulcsim belső zsebébe helyeztem a kártyákat, mellé néhány zsebkendőt a biztonság kedvéért. Mi is elindultunk haza, a lehető legforgalmasabb útvonalon egy szintén forgalmas időszakban; ha valaki ki akart volna minket rabolni feltűnésmentesen, elég nehéz munkája lett volna. – Azta, még a telefon is megvan? – mutattam fel a készüléket, ahogy kipakoltam táskámból.
– Akkor feleslegesen aggódtunk?
– Jobb félni, mint megijedni! – helyeztem vissza a kártyákat a telefonba. – Mivel kezdjünk? Képek? Jegyzetek? Dokumentumok? 
– Mi van, ha nem lesz rajta semmi... Ha csak azért tartotta meg, mert emlék...? – Chifuyu idegesen nézett rám.
– Ha üres, akkor is legalább megpróbáltuk! – szorítottam meg az asztalon lévő kezét. – Jelen pillanatban ez egy hatalmas nyom. Nem tudom elképzelni, hogy semmi se legyen rajta! 
– Rendben, lássunk neki – vett egy mély levegőt.

A képeknél kezdtünk. Nem sok mindent találtunk, néhány macskás kép volt, amiket valószínűleg ő készített a szembejövő cicákról. A videók mind abból az időből voltak, amikor még mindannyian együtt voltunk. Az emlékek miatt egy-egy könnycseppet útjára is engedtünk Chifuyuval. 
– Erre emlékszel? – mutatott az egyik videóra.
– Úristen, ezután Tora egész éjszaka hányt, és nekem kellett rá vigyáznom! – jutott eszembe az az este. – Én életemben nem szidtalak titeket annyit, hogy megetettetek egy csigát vele... – nevettem fel egy aprót. Nem a legvidámabb emlék, de így utólag inkább nevessünk rajta, végülis senkivel sem történt semmi maradandó.
– Mentségemre szóljon, Kazutora kezdte! 
– Az ő ötlete volt, hogy aztán egész éjszaka szenvedjen? Chifuyu, nem vagyok hülye...
– Nem úgy! Mindegy, úgyse hinnéd el...
– Akkor ezzel a Galériát végig néztük... 
– Jegyzetek? – vetette fel Chifuyu.
– Legyenek a jegyzetek – kerestem az alkalmazást. – Itt is van! – nyitottam meg. 
– Ez üres – realizáltuk. – Igaz, sose szeretett sokat írni – gondolt bele barátom.
– Tényleg, mindig mutogatott a fejére, és mondta, hogy "minden, ami fontos, itt van"! – próbáltam utánozni.
– Nem, sokkal inkább "megjegyeztem mindent, a tudás itt van" – próbálkozott Chifuyu is.
– Tényleg! Ezt mondta, igazad van! – csaptam össze tenyereimet. – Akkor folytassuk a dokumentumokkal? – bólinott, majd megnyitottam azt az alkalmazást is. – Mindegyiknek valami szám a neve... – mérgetettem a kijelzőt.
– Nyisd meg az egyiket! – úgy tettem, ahogy mondta. – Ez egy kamu személyi...
– Igen, de Drakené... – néztem a képet. Kicsit máshogy nézett ki, de fel lehetett ismerni a fiút.
– Várj egy kicsit! – ezzel Chifuyu beszaladt szobájába, majd pár pillanattal később laptopjával tért vissza. – Mutasd, mi a név? – felé fordítottam a telefont. Néhány másodpercnyi pötyögés után lelkesen nézett vissza rám. – Meg is van! Tavaly májusban autóbalesetben meghalt.
– Ezt honnan tudod így megnézni? – értetlenkedtem.
– Azt jobb, ha nem tudod – elkapta tekintetét.
– Rendben, ha lecsuknak, nem kell tudnom, hogy miket csinálsz – ráztam meg fejemet.
– Nézz meg egy másikat!
– Rajta vagyok – nyitottam meg egy újabb dokumentumot. – Tessék, Pah van a képen.
– 8 hónapja eltűnt, azóta keresik – nagyot nyeltem.
– Chifuyu... Szerinted meg kéne néznünk az összeset?
– Nekem nagyon rossz előérzetem van... – felelte.
– Nem vagy egyedül.

– ..., úgyhogy reméljük, hogy már azelőtt történtek ezek az esetek, mielőtt a srácokhoz kerültek a dokumentumok – prezentáltam az újabb infókat a többieknek a másnapi gyűlésen.
– Vagy... – Takemichi szólalt meg, de minden az arcára volt írva.
– Nem, ők nem gyilkosok! Nem tennének ilyet! – emeltem fel hangomat.
– Jó, nyugodj meg! – a mellettem álló Chifuyu vállamra tette a kezét. – De Y/N-nak/nek igaza van! – fordult a többiek felé. – Ismerjük őket, ti is tudjátok, hogy nem tennének ilyet!
– Azt se felejtsétek el, hogy 3 év alatt sokat változhattak, és Kisaki nem az a nyugodt fajta – Yuzuha szavai igazak voltak, de képtelen voltam elhinni, hogy ilyet tennének a fiúk.
– Felírtam a neveket, utána fogok kérdezni, hogy találkozott-e bárki velük nemrégiben – Sanzu szólt közbe. – Most lelépek, ha ennyi volt - bólintottam.
– Menj csak, menjetek nyugodtan – ültem le. 
– Most el tudunk indulni valamerre. Bízz bennem, valamit kitalálok! – mosolygott rám bíztatóan, majd elindult, ki a lakásból. 
– Y/N – Takemichi lépett oda hozzám, ahogy mindenki készülődött haza. – Van néhány ember, aki lehet, hogy segíthetne...
– Kicsodák? – néztem fel rá.
– Tudod, az egykori Black Dragon tagok... Nemrég összefutottam az egyikükkel, és felajánlották a segítségüket. 
– Elmondtál nekik mindent? – mordultam rá. – Takemichi, az is lehet, hogy Kisaki küldte ránk őket!
– Nem, hidd el. Én voltam az utolsó vezérük... Ők az embereim, lényegében. Illetve voltak... Ez bonyolult! De Inui és Koko jó emberek, és nekik is vannak kapcsolataik! És még Toman tagok is voltak! – elgondolkodtam. 
– Te voltál a Black Dragon vezére? – Chifuyu is beszállt a beszélgetésbe. 
– Ez egy roppantul hosszú történet – Takemichi zavartan vakarta meg tarkóját.
– Találkozhatok velük? – szóltam közbe. 
– P-persze! Mikor? 
– Holnap délután. A Toman gyülekezőhelyén. Ne adj nekik pontos címet. Ha tényleg tagok voltak, oda fognak jutni.
– Veled megyek! – ajánlotta fel Chifuyu.
– Nem szükséges – mosolyogtam rá. – Viszont kölcsönadod az egyenruhád? Az alapján biztos megismernek majd!