[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

13. fejezet

Az elkövetkező 2 órában csak sétáltunk és beszélgettünk, ügyelve arra, hogy elkerüljük azokat a helyeket, ahol véletlenül összefuthatnánk a banda tagjaival. Egy órával a sétánk után Mitsuya jobbnak látta, hogy menjen, de én nem akartam. Mint kiderült, tényleg elég elfoglalt mostanában, a különböző felkészítő órák az egyetemre, illetve a klubjában most valami nagyobb projektet készítenek, ami miatt el van havazva, így ötlete se volt, hogy mégis mikor tudunk legközelebb találkozni (kissé kezdtem rosszul érezni magam a korábbi kirohanásom miatt vele szemben...). Sikerült meggyőznöm, hogy még egy órát adjon, így kissé sietve, de éppen oda tud majd érni a gyűlésre, és én is boldog leszek. Kifejezetten egy win-win szituációnak láttam az ajánlatomat. 
Tokió egy kihalt utcáján járkáltunk. Arrafelé nem nagyon közlekedtem szinte soha. Éppen nagyban magyaráztam valami történetet az elmúlt hetekből, mikor mögöttünk járkálást hallottam. A zajra Mitsuya is megtorpant. Megfordult, de senkit sem láttunk. 
– Menjünk kicsit gyorsabban – súgta oda nekem. Hatalmasakat lépett, szinte húzott maga után. Nehezen tartottam vele a tempót. Befordultunk egy kisebb utcába, ahogy 4-5, valamivel idősebb férfi állt. 
– Milyen csinos hölgyet cipelsz magaddal – indult meg felénk az egyikük. Takashi óvatosan maga mögé tolt. 
– Mit akartok? – kérdezte a férfitól. 
– Igazából a pénzeteket akartuk elvenni, de megláttam a kis jelmezedet – mutatott a fiú Toman egyenruhájára. –, és kezd elegem lenni, hogy a kis csapatotok folyamatosan elveri az embereimet. Itt az ideje revansot venni – a társaság többi tagja is megindult felénk, én kissé rémülten kapaszkodtam az előttem álló fiú karjába. – Az csak hab a tortán, hogy szinte vérdíj van a fejeteken – gúnyosan felnevetett a vezetőjük. Mitsuya hátrálni kezdett, de mögöttünk szintén 2-3 férfi várt. Teljesen bekerítettek.
– A lányt hagyjátok elmenni, neki ehhez semmi köze – Mitsuya hangja higgadt volt, már amennyire egy ilyen helyzetben az ember az tud lenni.
– Még csak az kéne! Szerintem jobb, ha végig nézi, hogy mennyire szánalmasak is vagytok – időt nem hagyva a válaszra, ökle már is Mitsuya arcának bal oldalát vette célba. A fiú elterült a földön, én pedig rémülten guggoltam le mellé. 
– Jól vagyok – ült fel. 
– Szaladjunk el, jó? Vagy szóljunk a többieknek! Majd segítenek – zsebemhez nyúltam, majd eszembe jutott: a szobámban hagytam a telefonomat. Annyira kapkodtam, hogy meg is feledkeztem róla.
– Megoldom, ne aggódj – felállt, de szinte azonnal kapta is az újabb pofont. 6 férfi vette körbe, az erőviszonyok abszolút egyenlőtlenek voltak. A megmaradt 2 felém indult. Ijedten hátrálni kezdtem, amíg egy falnak nem ütköztem. A 2 férfi csak tovább közeledett. 
– Mi addig szórakoztatunk téged, rendben? – Megragadta az egyik hátulról a hajamat. – Milyen csinos kis pofid van, nem ilyen balfaszokkal kéne lógnod – iszonyatosan megrémültem. Folyamatosan Kazutora szavai jártak a fejemben: hiába tudom, hogy miként kellene megvédenem magam, ha leblokkolok élesben. Tehetetlennek éreztem magam. Csak néztem, hogy a földön fekvő Takashit rugdossák, és mindez csakis azért, mert nem hagytam, hogy visszaforduljunk. Még csak segítséget se tudok hívni... És ekkor eszembe jutott. Hiába kihaltak az utcák, ezekben a házakban élnek emberek.
– Segítség! Segítség! – kezdtem el kiabálni. A másik férfi azonnal befogta a számat.
– Kussolj már, te kurva! – szinte köpdöste a szavakat. Az nem lehet, hogy itt és most ennek ilyen vége legyen... Nem, nem lehet! 
Tora szavait Bajié váltotta fel gondolataim közt: mindenesetre jobb, ha meg tudom magam védeni. Bármikor szükségem lehet rá. Igaz is. Nem támaszkodhatok folyamat a srácokra. Van, amikor csak is magamra számíthatok. Szinte gondolkodás nélkül haraptam bele a számat befogó kézbe, mire az el is engedett egy hangos kiáltás kíséretében. Vér ízét éreztem a számban, őszintén nem gondoltam, hogy az ember képes ekkorát harapni. A másik férfi csak megtépte a hajamat, mondván "tudjam hol a helyem". Ismét reflexből cselekedtem, amennyire erősen csak tudtam, orrba fejeltem. A férfi elengedte a hajamat, majd hátralépett. Az előzőnél még hangosabban kezdett el üvölteni, mire a társaság többi tagja is felénk nézett, hogy 2 társuk mit bénázik ennyire. 
– Nyírjátok ki azt a ribancot – a vezetőjük rám mutatott. Ismét bepánikoltam. Az is csodával határos volt, hogy azt a kettőt elintéztem. Az előző fejeléstől teljesen elszédültem, és most még rám küldi a többi emberét? Remekül megcsináltad, Y/N. De ekkor Mitsuya nevetése törte meg a feszült légkört. Nagy nehezen felállt a földről, majd felém fordult ő is.
– Nem gondolod, hogy ez kínos? Nekem kellene megvédenem téged, de te lényegében bátrabb vagy kiállni ezek ellen a fickók ellen, mint én – nevetett továbbra is. – Most megmutatom, hogy mennyire rossz emberrel húztatok ujjat – és a következő pillanatban már a csapat vezetője feküdt a földön. Nem telt bele sok időbe, hamarosan az egész társaság tele volt komolyabb sérülésekkel, melyet Mitsuya okozott nekik.
– Ez nem ember, menjünk innen – egymást támogatva iszkoltak el előlünk, én pedig egy önelégült vigyorral néztem utánuk. 
– Elképesztő vagy – mondtam magam elé, majd a fiú felé fordultam. A mosoly az arcomról pillanatok alatt fagyott le, amikor megláttam, hogy Takashi ismét a földön fekszik. Kérdéseimre nem reagált, vagy ha igen, teljesen nem odaillő választ adott. Nagyon megijedtem. Erősködtem, hogy menjünk kórházba, de nagyon tiltakozott. Azt mondta, hogy nem akar gondot okozni senkinek. Tudom, hogy az lett volna a legészszerűbb, de inkább rá hallgattam. A fiú egyik karját a nyakamba vettem, és felsegítettem. Csak az emlékműhöz akartam eljutni vele, ahol a többiek segíteni tudnak.