[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

20. fejezet

– De tényleg jöhetsz hozzánk! A szüleimmel még úgyse találkoztál! – hallgattam Takashit.
– Nem lesz semmi baj – szorítottam meg kezét. – Nem te győzködtél, hogy menjek haza? Hogy próbáljam meg?
– De csak akkor, ha készen állsz rá – sóhajtott.
– Minden rendben lesz - bújtam hozzá. – Ha pedig mégsem, akkor ugrasztalak az éjszaka közepén, hogy gyere el értem! – viccelődtem, de ő cseppet sem volt nyugodt. – Takashi, tényleg ne aggódj. Mi történhet?
– Soroljam?
– Nekem kéne izgulnom, nem neked! – nem válaszolt. – Hahó, nem a vesztőhelyre megyek, és csak egy éjszakáról van szó! Legalább így kicsit elkezdek visszaszokni... Jó lenne, ha minél hamarabb olyan lenne minden, mint régen! Nem? – aprót bólintott. – Na látod! Majd holnap hívlak, okés? Vigyázz magadra! – egy apró puszit nyomtam az arcára, majd Kazutorához siettem. Felültem mögé, felkaptam a bukósisakot, és el is indultunk.

– Te azóta nem takarítottál, hogy Chifuyuhoz költöztem? – néztem szét a lakásban, ahogy beléptünk az ajtón.
– Volt jobb dolgom is – vetődött el a kanapén. – Tényleg! Mit akarsz enni? Lemegyek a boltba, és főzök valamit!
– Főzni? Ki vagy te, és hol a régi Tora?
– Tele vagyok meglepetésekkel, ismerd be! – büszkélkedett.
– Meghiszem azt! Viszont szerintem, ha neki is állsz főzni, az első 5 percben bealudnál, annyira leszívott a mai nap, úgyhogy én egy pizzára szavazok – ültem le mellé.
– Te vagy itt az ész! – a pizza fél óra múlva meg is érkezett, mi meg az asztalnál ülve kínos csendben vacsorázni kezdtünk. 3-4 perc is eltelt, mire összenéztünk, és minden ok nélkül nevettünk fel. Nem csak pár pillanatra, hosszú percekig. Csak nevettünk, akárhányszor találkozott a tekintetünk, egyre csak hangosabban. Amikor már nem bírtuk, könnyeinket törölgetve néztünk újra össze.
– Te most min is nevettél? – kérdeztem tőle, miközben egy zsebkendővel törölgettem arcomat.
– Azon, ahogy te nevettél... És te? – kaptam az egyszerű választ.
– Komolyan ez tartott 10 percig? – akadtam ki rá.
– Ha nem nevettél volna 10 percig, én se tettem volna! – próbálta védeni magát.
– Én csak azon, hogy mennyire szürreális ez az egész. Néhány hónapja még a tévé előtt ülve zabáltunk volna, és vitatkoztunk volna a tévével, ha a sorozatunk rossz irányba halad, erre most teljesen feszülten itt ücsörgünk. Ez olyan vicces volt, ahogy elsőre belegondoltam. Utána meg megláttam a fejedet, ami sokkal viccesebb – nem hagyhattam ki, hogy én is csipkelődjek vele.
– Mondd csak – hangja megkomolyodott, ahogy beszélni kezdett. –, jól érzed magad Chifuyuéknál? – mondata végére elhalkult.
– Igen, jól... De nem az igazi... – vallottam be. – Habár nagyon sok mindent megtanultam főzni! – ezen elmosolyodott.
– Ennek örülök... Szerinted visszaköltözöl még mondjuk... úgy augusztus előtt?
– Ez elég konkrét... Tervezel valamit?
– Semmi különöset... Csak jó lenne.
– Mitsuyával el fogunk utazni, ha minden jól megy, szóval ha addig... Javul a kapcsolatunk, akkor igen – óvatosan elmosolyodtam.
– Milyen nagy terveitek vannak – dőlt hátra a székében.
– Tudod, ez lesz az első nyarunk együtt, ne gonoszkodj már – zavaromban oldalra néztem. Őszintén, nagyon vártam már a kis utazásunkat, holott még semmit sem szerveztünk le.
– Élvezzétek az utat, én nem fogok közétek állni. Csak... Ne szeresd meg túlságosan, jó?
– Tora... Ha erről akarsz velem beszélgetni, akkor én most visszamegyek Chifuyuékhoz – sóhajtottam.
– Csak féltelek, ne haragudj... Nem akarom, hogy nagyon megsérülj...
– Nézd, ha meg is sérülnék, amit nem fogok, mert bízok Takashiban, de ha mégis így lenne, akkor ez az élet rendje, nem? Megsérülök, felépülök belőle, és az élet megy tovább.
– Rendben, igazad van... Illetve, legyen igazad – szemeimet megforgattam. Nem értettem, hogy miért nem tudja elfogadni, hogy van valaki, akit szeretek, és mellette akarok lenni. 

Az este további részében nem igazán vitatkoztunk, apróságokról beszélgettünk. Hamar el is jött a másnap. Visszatértem Chifuyuékhoz, és rendben éltem a kis életemet. Takashival egyre jobban kirajzolódott az utazásunk, milyen útvonalon mennénk, miket csinálnánk, hol táboroznánk le. Egyre gyakrabban töltöttem az estéket Kazutoránál is, már-már tényleg minden olyan volt, mint régen.
– Akkor holnap jövök érted, rendben? – a nyaralás előestéjén Mitsuya Tora lakásán tett ki, én hevesen bólogattam.
– De ne Chifuyuhoz menj! – öltöttem rá nyelvet.
– Én hoztalak el, nyugi, nem felejtem el, hogy hol tettelek ki – mosolyodott el.

Másnap korán keltem, nem nagyon bírtam aludni. Elkészültem, majd a táskámat felkapva elköszöntem Torától, és a főbejárat előtt lévő lépcsőn ültem le. Korán volt még, így izgatottan ücsörögtem, remélve, hogy nem csak én voltam ennyire bezsongva, és a fiú is hamar ideér.
De nem lehet minden mesébe illő, igaz? 5 órával később, mint a megbeszélt találkozási idő, Takashi még sehol sem volt. A telefonomat le se lehetett robbantani a fülemről, körbe telefonáltam mindenkinek, hogy esetleg nem tudják-e merre van a fiú, aki maga se válaszolt a hívásaimra. Üzenetekkel bombáztam, de semmi.
– Gyere be, majd ha megérkezik, akkor felszól – hallottam meg mögöttem Kazutora hangját. Aprót bólintottam, majd csalódottan léptem be a lépcsőház ajtaján. Órákkal később sem volt semmi hír a fiúról. Éppen Yuzuhával telefonáltam, aki Hakkai-jal járta a városban a helyeket, ahol Mitsuya megfordulhatott, de semmit sem találtak.
– Figyelj, az is lehet, hogy nem tud szólni, bármi történhetett – nyugtatott a lány. 
– Persze, tudom, hogy csak úgy nem felejtene el – válaszoltam neki, de én is tudtam, hogy mennyire szomorú a hangom.
– Ha megtudok valamit, akkor visszahívlak, jó? Addig próbálj meg másra gondolni – majd letette. Elvetődtem az ágyamon, a plafont bámultam. 2 opció járt a fejemben, és egyik sem tetszett: 1, Mitsuya bajba került, és senki se tudja elérni, senki sem tudja, hogy mi történhetett vele, ami miatt én agybajt kapnék; 2, nem akart eljönni, és nem szólt, hanem csak felültetett. Ismertem a fiút egy jó ideje, és soha sem hittem volna el, hogy ilyet tenne. De valahogy nem bírtam kiverni a dolgot a fejemből.
– Na ide hallgass – rontott be Tora a szobámba. –, ha én megtalálom Mitsuyát, tuti, hogy kibelezem! És nem állíthatsz meg! Ilyet senki sem csinálhat az én kishúgommal!
– Tora - sóhajtottam. – Biztos meg tudja magyarázni – ültem fel ágyamban.
– Te folyamatosan őt véded, ha most egy másik csaj lakásán van, akkor az is oké? Mert azt is "biztos okkal tette"? Nem, Y/N, nem. 
– Elég! – kiabáltam rá. – Ő soha sem hazudott nekem, ellenben veled! Miért gyanúsítgatod? Nem tett semmi rosszat, lehet, hogy baja esett! – üvöltöztem továbbra is. Kissé rosszul éreztem magam, Tora csak jót akart, de tényleg nem hittem el, hogy Mitsuya ilyet tenne velem valaha is.
– Nem hazudott? Tényleg? – horkantott fel a fiú. – Meg fogsz lepődni – becsapva maga után szobám ajtaját kiviharzott. 
– Mi a fene ütött ebbe is... – motyogtam magam elé.

3 nappal később Tora sem tért haza, és Mitsuya sem adott magáról életjelet. Chifuyu átjött, hogy elterelje az egészről a gondolataimat, de nem igazán ment neki. Csak is azon gondolkodtam, hogy a fiúk merre lehetnek, mit csinálhatnak. Még Mitsuyáékhoz is átmentem, és kérdeztem a szüleit, de semmit sem tudtak a fiukról. Már a fejem is belefájdult ebbe az egészbe, valahogy sehogy sem tetszett ez a dolog. Majd aznap este, miután ismét egyedül voltam, végre megcsörrent a telefonom. Takashi hívott, amikor megláttam, a szívem majd kiugrott a helyéről idegességemben. 
– Szia – hallatszott az ismerős hang.
– Veled meg mi a franc van? – köszönés nélkül szóltam a készülékbe. 
– Lejössz? Ne telefonáljunk, ha már itt vagyok – nem is kellett többet mondjon, szaladtam is le, amilyen gyorsan csak tudtam. Ismét ott állt, motorjának dőlve. Sértetlenül, ami miatt hatalmas kő esett le a szívemről. Tehát nem lett baja.
– Mi történt? – kérdeztem ismét.
– Neked is szia – nyúlt kezemért, de elhúztam azt.
– Takashi, mondd már el! – felsóhajtott. 
– Nem történt semmi – felelte egyszerűen.
– Az tényleg semmi, hogy eltűnsz 3 napra, és senki, még a családod sem tud rólad?
– Figyelj, ehhez semmi közöd – kezdett ideges lenni ő is.
– Hogy mi? – húztam össze szemeimet. – Te most szórakozol velem? Szerintem igenis jogom van tudni, hogy mi a fene történt, amiért 3 napja olyan ideges vagyok, hogy lassan beleőrülök! 
– De nem fogom elmondani! – felemelte hangját, hogy engem elhallgattasson. – Nem kell tudnod, ennyi. Ha csak vitatkozni akarsz, akkor én most hazamegyek – felült a motorjára.
– Még nem fejeztem be!
– Én viszont igen.
– Teljesen kifordultál önmagadból – nagyot nyelt a kijelentésem után, majd elszáguldott. Ott maradtam teljesen egyedül.