[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

[2. rész] 3. fejezet

Kissé idegesen várakoztam az emlékmű tetején. Végül Chifuyu lebeszélt a Toman egyenruháról, mondván "másmilyen rosszakarók is megláthatnak", amiben igaza van. Őszintén, nagyon sok ellenséges banda lett dühös, amiért a Toman a semmiből tűnt el, ők pedig le akarták győzni őket... Természetesen a bandák másik fele örült, hiszen ez azt jelentette, hogy nem kell Mikey-val megküzdeniük, de ők voltak kevesebben. 
Unalmamban leültem egy padra, lábaimat lengettem. Igazából nem is unatkoztam, próbáltam magamat megnyugtatni. Belegondoltam, hogy talán mégis szólnom kéne Chifuyunak... De eközben nem szerettem volna ennyire tehetetlennek tűnni. Sanzu nem egyszer mondta, hogy a többeik engem tekintenek a vezetőnek, annyira elszánt vagyok a többiek megtalálásával kapcsolatban. Lehet, hogy ez inkább csak az ego, de nem akarok gyengének tűnni. Tudom, a nyomozásnak semmi köze a fizikai képességekhez, de akkor is.
– Elnézést – teljesen elgondolkodtam, riadtan kaptam fel a fejem az ismeretlen hangra. – Te vagy Takemichi barátja? – egy szőke fiú égési sérüléssel arcán hajolt le hozzám.
– I-igen! – pattantam fel. – Szia! – mosolyodtam el. 
– Szia! – fogtunk kezet. – A nevem Inui, ő pedig Koko – mutatott a mögötte álló társára, aki csak némán intett. – Miről akartál velünk beszélni? 
– N-nem ülünk le? – hebegtem. Nagyon izgultam. Tudom, ez nem volt valami nagy dolog, de egyedül intéztem, holott eddig Chifuyu vagy Sanzu mindig mellettem volt. Sokkal jobban bántak az emberekkel, mint én. Akkor nagyon megbántam, hogy ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül jöjjek, semmi értelme! Mégis mit gondoltam?
Egy ideig némán ültünk a padon, nem igazán tudtam mit is mondjak, vagy hogyan kezdjek neki.
– Egész nap ücsörögni fogunk? – szólalt meg hirtelen Koko.
– N-nem, dehogy! – feleltem idegesen. Mély levegőt vettem. – Szóval, Takemichi azt mondta, hogy tisztában vagytok a dolgokkal – rendben Y/N, eddig jól csinálod.
– Csak nagy vonalakban... De felajánljuk a segítségünket – felelte Inui. 
– De ha segítünk, mit kapunk cserébe? – tért át Koko.
– Ezt nem teljesen értem... – néztem a fiúra.
– Valamilyen juttatásra számíthatunk, nem?
– Nézzétek, ha pénzért jöttetek, akkor mehettek is. Mindannyian önként segítünk, mert fontosak nekünk a srácok. Sokan csatlakoztak utólag, de nem tudunk semmit felajánlani, mint "fizettség". Ha ezt megbeszéltük, akkor megyek is – álltam fel a padról. – Vajon Sanzu jutott valamire? – gondolkodtam hangosan.
– Sanzu?! – szinte egyszerre szólaltak fel mindketten.
– I-igen... – annyira összhangban voltak, hogy kissé megrémültem.
– Sanzu Haruchiyo? – lépett közelebb hozzám Koko. – Benne vagyunk, teljesen!
– Igazán? – hátráltam.
– Koko, megijeszted – húzta kicsit hátrébb Inui. – Ha visszaülsz, akkor elmesélem... – úgy tettem, ahogy kérte. – Igazából nem nagy történet, néha összefutunk vele, amikor a... barátainkkal lógunk. De soha nem sikerült még rendesen beszélgetnünk vele – Inui szavai nagyon úgy hangzottak, mintha a dolgot a lehető leginkább lebutított formában adta volna elő. Eléggé zavart a dolog, nem igazán bíztam bennük. Csak az, hogy Sanzu velünk van ekkora fordulatot váltott ki belőlük? De ha csak valamiféle fizettségben bíztak, első körben miért ajánlották fel a segítségüket? Takemichi nem olyasvalaki, aki ilyesmit kihagyna, ha el kell mesélnie, egy történetet. Ez a dolog egyre inkább zavaros volt. 
– Tehát, segítsünk? – fejezte be a témáról szóló beszélgetésünket Koko.
– Tudjátok, még meg kell beszélnem a többiekkel! Ez nem olyasvalami, amiről dönthetek egyedül – füllentettem. Szinte akárkit bevettünk, aki ténylegesen segíteni akart, de itt valami nagyon nem tetszett. Udvariasan elköszöntem a fiúktól, majd sietve haza indultam. Útközben Sanzut próbáltam elérni, de folyamatosan hangpostára kapcsolt.
– Te is jókor vagy elérhetetlen... – mérgelődtem. Rövid időn belül haza is értem, szerencsémre Chifuyu se mozdult ki otthonról a szabadnapján. Mindent elmeséltem neki, ő pedig azonnal elkezdett kutakodni azon a honlapon, amiről jobb, ha semmit sem tudok. 
– Igazán tudhatnál többet annál, hogy "Koko" és "Inui"... – fel se nézett laptopjából.
– Én bocs, hogy így mutatkoztak be! – tettem keresztbe karjaimat. – De Takemichi lehet, hogy tudja a teljes nevüket – gondolkodtam el.
– Már írtam neki, egy lépéssel előtted vagyok – csak fintorogtam egyet ezen kijelentésére. – Szóval az Inui nevűnek volt egy égési sérülés az arcán?
– Igen! Találtál valamit?
– Néhány éve volt egy tűz eset, egy egész család halt meg, kivéve a család fia, Inui Seishu. Az egyik barátja mentette ki a tűzből, Kokonoi Hajime – olvasta fel, amit a képernyőn látott.
– Képek is vannak? – érdeklődtem.
– Örülök, hogy ilyeneket találok, erre neked még képek kellenek?! – háborodott fel a kérdésen.
– Jól van na, az is elég lett volna, hogy "nem" – védekeztem.
– Csak vicceltem, persze, hogy vannak – fordította felém a laptopot.
– Ők azok! – néztem Chifuyura.
– Az szívás, mert azon kívül, hogy Inui nevelőintézetben volt, nem sok minden van róluk.
– Valami akkor sem stimmel...
– Lehet, hogy csak túl sokat gondolunk bele... – sóhajtott Chifuyu.
– Rákeresel Sanzura? – vetettem fel.
– Minek? – szenvedett mellettem.
– Koko majdnem, hogy hülyének nézett, hogy ingyen kellene "dolgozniuk" velünk, de amint meghallották, hogy Sanzunak köze van a dologhoz, azonnal segítőkészebbek voltak – magyaráztam.
– Nem tetszik ez nekem, hogy most már a kis csapatot is nyomozzuk le...
– Chifuyu, csak te és én tudunk róla! Kérlek! Ha kell, én elmagyarázom Sanzunak is... Fel is akartam hívni, de nem vette fel...
– Nos, mi megpróbáltuk – majd ismét pötyögni kezdett laptopján.
– Erre vártál, igaz?
– Mindennél jobban, nagyon utálom a srácot – fel se nézett. – Nincs ilyen nevű személy – húzta fel szemöldökét meglepettségében. 
– Biztos jól írtad a nevét? – néztem meg én is.
– Szerinted hülye vagyok? – mérgesen nézett rám.
– Nem tudom, az vagy? – gúnyolódtam. – Tényleg jól írtad... Akkor nem tudom – gondolkodtam. – Megvárom, míg visszahív. Addig beszélek Takemichivel! 
– Veled megyek – csukta le a laptopot.
– Minek? – értetlenkedtem.
– Mert unatkozom, és semmi jó nem megy a tévében – nem kérdeztem többet, inkább elindultunk a fiúhoz. Útközben felhívta Chifuyu, és mivel dolgozott, kénytelenek voltunk a munkahelye előtt várni rá.
– Legközelebb, ha találkozni akarsz valakivel, először kérdezd meg ráér-e – kötötte orromra.
– Kezdesz nagyon az agyamra menni! - feleltem.
– Csak most? Elég jól bírtad, így 5 év után – 3 évvel ezelőttig, ilyen apró beszólogatásoknál soha sem mondtunk többet egymásnak, de ahogy egymásra maradtunk, valahogy természetessé vált, hogy folyamatosan egymás vérét szívjuk. Ahogy múlt az idő, már nem telt el úgy nap, hogy ne tiportuk volna sárba a másikat egy-egy beszólással, de a végén összenéztünk, és mindketten felnevettünk a dolgokon. Persze nem bántó beszólások voltak, sokkal inkább ilyen elképzelhetetlen dolgok, amik furcsán hangzanak. Ezt nehéz lenne körbe írni, ami azt illeti... Egy szó mint száz, Chifuyuval próbáltuk egymásban tartani a lelket, és ehhez egy nagyon furcsa módszert találtunk.
– Bocsi, még takarítani kellett – lépett ki az étteremből Takemichi, ahol dolgozott. – Miről akartatok beszélni? – nézett felváltva rám és Chifuyura.
– Nem bízok a barátaidban – nyögtem ki egyszerűen.
– Hogy miiii? – zavartan kémlelte az eget. – Ugyan, majd idővel...
– Takemichi... – a fiú nagyon úgy nézett ki, mint aki tud valamit, csak éppen nem akarja elmondani. – Ha most elmondod, akkor nem leszek mérges – nagyot nyelt, majd Chifuyuhoz hajolt.
– Szerinted bízhatok benne? 
– Haver, ha ideges lesz, akkor sem tud veled mit csinálni, felesleges titkolóznod – felelte mellettem barátom.
– Igaz... – gondolkodott el Takemichi. – Na jó, nem véletlenül futottunk össze! 
– Eddig izgalmas, folytasd! – bólogattam.
– Megkerestek, és mondták, hogy hallották, hogy Sanzuval dolgozunk együtt. Nem is nagyon érdekelte őket, hogy mi ez, de be akartak szállni. Koko folyamatosan azt hajtogatta, hogy ha Sanzu benne van, akkor ez tuti valami hatalmas biznisz. Inui meghallgatta, amikor próbáltam elmesélni neki, hogy mit is csinálunk, de folyamatosan Sanzu után kérdezgettek. Szívességet kértek, hogy bekerüljenek közénk, én pedig tartoztam nekik... Ezért kérdeztem meg tőled, ne haragudj...
– Értem – gondolkodtam el. – Szóval, ők valami alvilági figurák? – tértem a lényegre.
– T-tessék? – lepődött meg Takemichi.
– Inui nagyon finoman erre engedett következtetni, ahogy beszéltünk. Figyelj, azzal is nagy kockázatot vállaltunk, hogy Sanzut engedtük csatlakozni, ha nem tudsz 100%-osan kezeskedni értük, akkor nem tehetek semmit... Ha Kisaki megtudja, hogy utánuk nyomozunk, akkor annyi... 
– Beszélek velük, rendben? Inuiban tudok bízni, de Koko kicsit keményebb... Jó srácok, de egy-két dolgot tisztáznom kell velük. 
– Csak kérlek, hogy hamar! Szeretném tudni, hogy miként számoljak! – Takemichi bólintott.