[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

11. fejezet

Másnap, nagyjából délben mi is hazaértünk. Olyan 10 óra környékén felébredt a társaság, és elindult mindenki haza. Én egész nap a bátyámat ápolgattam, pedig éjszaka nem is aludtam semmit. Ennek következtében a suliban is, mint egy zombi, úgy néztem ki. De megnyugtató volt, hogy Baji és Chifuyu se igazán tudták kipihenni a hétvégét, így akárhova mentünk a szünetben, tényleg olyan képet alkottunk, mintha megkezdődött volna a zombi apokalipszis. Mitsuyával a buli óta nem beszéltem. Néha nem sok tartott vissza, hogy írjak neki, de mindig lebeszéltem magam róla. Hol azzal, hogy talán várnom kéne, hogy ő keressen, de akkor meggyőztem magam, hogy mindketten kereshetjük a másikat, nem fair tőlem, hogy rá várjak. De akkor eszembe jutott, hogy egy hét alatt nem tudtam helyre rázódni, és nem akarok úgy találkozni vele, mint egy boszorkány. Délutánonként fel-alá járkáltam a szobámban, hogy felhívjam-e, vagy sem. Így visszagondolva, nem értem miért aggódtam ezen ennyit. De 17 évesen az ember mindenben a legrosszabbat látja, ami majd a világ végét jelentheti. Valószínűleg én is így voltam ezzel akkoriban. Egyik délután Tora csak megjelent a szobám ajtajában, hogy a Toman vezetők összeülnek, és majd később jön. Felvetettem, hogy talán elkísérhetném, de nem sok érvem volt, hiszen erre a lányok se mentek, és mégse árulhattam el, hogy miért is akarok én Mitsuyával találkozni. Aznap este, miután Tora hazaért, végre elhatároztam magam, és írtam egy üzenetet Takashinak. Nagyon lelkes voltam, vártam, hogy beszélgessünk, akárcsak néhány hete. De nem jött válasz. Teltek az órák, és még mindig semmi. Csalódottan mentem el aludni. Reggel se jött semmi üzenet, így ugyanolyan kedvvel indultam iskolába is. Fejemet a földre szegezve gyalogoltam. Végülis, egyszer voltunk randizni, és előtte jól elszórakoztunk, de ez nem jelentett semmit. Lehet, hogy túl sokat képzeltem bele? 
– Hahóóó! – egy tenyér lebegett a szemem előtt. – Komolyan mondom, 5 perce beszélek hozzád, de mintha nem lenne az agyad és a tested összeköttetésben – a tenyér tulajdonosára néztem. Annyira meglepődtem, hogy még a nevét sem tudtam kiejteni a számon. – Azt hittem motor nélkül meg sem ismersz – mosolygott rám. 
– É-én... – igen, nagyjából ennyire tellett, amikor realizáltam, hogy Takashi sétál ott mellettem. 
– Bocsi, Luna beleejtette a mosogatóba a telefonomat, egész héten bébiszitter voltam, szóval még szólni se tudtam... 
– Én meg már azt hittem, hogy direkt ignorálsz – nem tudtam mit tenni, egy megkönnyebbült mosoly kúszott arcomra. 
– Csak nem aggódtál? – húzta fel a szemöldökét, ahogy belém kötött.
– Szeretnéd! – összehúztam a szemeimet.
– Nem lógunk ma suliból? – értetlenül megráztam a fejemet. – Most mi az? Hiányoztál – helyben vagyunk. Megint olyan lazán mond ki ilyen dolgokat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, azzal pedig nem is törődik, hogy én meg akár el is ájulhatok...
– Ha nem megyek suliba, akkor Chifuyu tuti Toránál kérdezi meg először, hogy mi történt – szegeztem le a fejemet.
– Értem... – eléggé leverté vált a hangulat.
– Gondolom délután sem érsz rá... – vetettem fel neki.
– Nem, Luna és Mana, tudod... – válaszolt. Nem mondtam semmit. Vettem egy mély levegőt.
– Akkor lógjunk! – adtam be derekam.

Hogy mit csináltunk? Nem sokat, járkáltunk a városban, motoroztunk, beszélgettünk. Azt mondaná az ember, hogy talán nem érte meg, de én ennél jobb időtöltést kívánni sem tudtam volna. Minél többet tudtam meg a fiúról, annál inkább vele akartam lenni. Vicces volt, mindig belőlem csinált viccet, de soha sem bántott meg. Érdeklődött, meg akart ismerni. És emellett nagyon kedves volt. De persze ez a nap sem tarthatott örökké. Neki a húgaival kellett foglalkoznia, én pedig a tanítás végeztével el akartam még kapni Chifuyut, hogy falazzon nekem a bátyámnál... meg úgy mindenkinél. A meginduló diáktömegben kerestem a fiú szőke fejét, de nem találtam sehol. Az egyik osztálytársunkat kérdeztem meg, hogy nem látta-e, de mint megtudtam, ő sem ment be aznap. Kicsit meglepődtem. Ez rá sem igazán volt jellemző, de talán pont nem nekem kéne pálcát törnöm a feje felett.