[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

[2. rész] 6. fejezet

[Köszönöm szépen a türelmeteket, szerencsére lassan sikeresen felépülök, így próbálom hozni a részeket! <3]

Hajnali 2 óra. Égtelen dörömbölés a bejárati ajtón.
- Kinek lehetek ennyire fontos? - morgolódtam, ahogy kimásztam az ágyból. Belebújtam papucsomba, és egészen az előszobáig csoszogtam kómásan. Chifuyu szavai jutottak eszembe: "Ha a rendőrség keres, azt is felejtsd el, hogy milyen évet írunk!" Vagy valami ilyesmi, nem tudom. Na, nem mintha amúgy is bármi használhatót tudnék nekik mondani - gondoltam.
Elforgattam a kulcsot a zárban, majd kinyitottam az ajtót. Megszólalni sem volt időm, két kar azonnal körülfonódott nyakamon. Az illat ismerős volt, a teste melegsége. Szíve zakatolt. Kezeimet hátára csúsztattam, végigsimítva rajta. Szemeim elkerekedtek, teljesen lefagytam.
- Takashi... - motyogtam alig hallhatóan.
- Tudom, hogy utálsz, de csak még egy percet adj, kérlek... Annyira hiányoztál - hangja rekedtes volt, mint aki éppen a sírását próbálja elfojtani. Megszorítottam a fiú hátán a pulóvert, olyan erősen, mintha az életem múlna rajta. Mellkasába fúrtam fejemet, és percekig szótlanul álltunk az ajtóban. Nem akartam elhinni, hogy ott van. Talán csak álom az egész? Annyira látni akartam, hogy már megint ezt álmodom, hogy ismét találkozunk? - Bemehetek? - törte meg a csendet, de ezt is csak halkan. Elengedtem, majd hevesen bólogatni kezdtem. Ahogy egyre beljebb lépett, én csak mögötte álltam és figyeltem. - Itt szinte semmi sem változott - nézett szét, majd ismét rám. - Kivéve te. Sokkal szebb vagy - mosolyodott el.
- H-hogy... Mit... Miért... - Annyit mindent akartam kérdezni, de egyetlen mondatot se tudtam összetenni. Annyiszor elpróbáltam már fejben, hogy milyen is lesz, ha ismét látjuk egymást, erre...
- Találkoztunk Chifuyuval - válaszolta higgadtan. - Azt mondta, hogy teljesen kiakadtál és leléptél - elmosolyodott. - Pedig örültünk volna, ha oda jössz - jött kissé zavarba. Még mindig nem tudtam megszólalni sem. - Nézd... Tisztában vagyok vele, hogy nagyon utálhatsz, minden okod megvan rá. De nézd el nekem, valahogy nem tehettem róla, látni akartalak... Nem is zavarok, inkább lelépek. Bocs - indult meg a bejárati ajtó felé, de elkaptam csuklóját.
- Annyi mindent el akarok mondani... Nem tudnál még maradni? - nem néztem rá, de végre kijöttek a mondatok. Nem válaszolt, csak éreztem, hogy közelebb jön.
- De, addig maradok, ameddig csak szeretnéd!

Elég kínos volt a dolog, csak ültünk egymással szemben, és senki sem mondott semmit. Nem tudtuk, hogy hol is kezdjük.
- Szóval... - törte meg a csendet úgy 5 perc néma ücsörgés után Takashi. - Minden rendben veled?
- Ennél sablonosabb dolog nem jutott eszedbe?
- Jó, igaz... Akkor az időjárásról kezdek el beszélni. A szakadó eső egészen lecsillapodott mostanra - majdnem elnevettem magam.
- Nem mondtam komolyan - mosolyogtam.
- De máris nem vagy annyira ideges - támasztotta meg fejét az asztalon kezével. - Tudod - nyelt egy nagyot. -, amikor Chifuyu megjelent a bázison, én majdnem elájultam. Nem is tudom miért. Valahogy féltem, hogy mi történne, ha valaha szembe kerülnék veletek. Baji persze azonnal a nyakába kapta, még el is sírta magát. Nagyon hiányzott neki...
- Mint ahogy ti mind nekünk... - szóltam közbe. Kissé zavartan megköszörülte a torkát, majd folytatta.
- Elmesélte, hogy 3 éve mást sem csináltok, csak minket kerestek... Egyszerre voltam emiatt boldog, ugyanakkor a bűntudat is mardosott. Utána folytatta, hogy megtaláltátok Baji régi telefonját... Őszintén, fogalmam sem volt róla, hogy nyomokat hagy nektek... Ne vedd magadra, de tuti megállítottam volna.
- 3 évig semmit sem csinált. Az elmúlt hetekben kerültek elő ezek a dolgok, de akkor tényleg szándékosan csinálta - gondolkodtam el.
- Nem azért zavar, mert nem akartalak látni titeket... Mindennél jobban erre vágytam! De éppen a ti biztonságotok érdekében menekültünk el...
- Nem érdekel a biztonságom, bassza meg - fakadtam ki. - Most azért jöttél, hogy lecsessz, amiért nem tudtalak elfelejteni, és kerestelek? Mert hiányzol és szeretlek? Mert akkor most menj csak el, erre nem vagyok kíváncsi! - kiabáltam rá. Nem vártam hálát, de nem bírtam felfogni, hogy ennyire nem képes megérteni, hogyan éreztem. Szavaitól csak ideges lettem, egyáltalán nem ezt akartam hallani a szájából.
- Azért jöttem, mert nekem is hiányoztál - azt hittem, hogy Mitsuya sokat változott, de nem. Még mindig nemes egyszerűséggel jelent ki ennyire zavarbaejtő dolgokat. Meglepetten pislogtam rá. - Chifuyu elmondta azt is, hogy te is ott voltál, de az utolsó pillanatban visszafordultál. Ezért jött oda ő egyedül... Tudom, nagyon önző dolog, de látni akartalak - egy pillanatra se szakította meg a szemkontaktust. Ismét a sírás határán voltam, amit észre is vett. Nincs negyed órája, hogy megjelent, de én már most háromszor voltam érzelmileg fent és lent, kiabáltam, sírtam... - Teljesen jogosan utálhatnál, de nem teszed... Inkább kerestél, és mindent feladtál, hogy megtalálj! Nem értem, hogy miért... Mondtam, hogy ne keress, erre...
- Az egy olyan kérés volt, aminek nem tudtam eleget tenni - motyogtam. - Ha kellett volna, a fél világot bejárom, hogy megtaláljalak.
- Y/N...
- Takashi, ha ennyire meg akarsz óvni mindentől, akkor miért kockáztattál, és jöttél ide? - szegeztem neki a kérdést. - Miért jöttél Shibuyába, ha tudod, hogy akármikor összefuthatunk?
- Ne csináld ezt...
- Mit? Teljesen ellentmondásos minden, amit csinálsz! Utáljalak, de közben nagyon jól tudod, hogy nem fog menni. Ne találkozzunk, de megjelensz az ajtóban hajnalban, csak hogy láss. Mit akarsz igazán? Áruld el, és ha nem vagyok a része ennek, akkor felhagyom a keresést, soha többé nem megyek utánad! - nem felelt. Csak meredt az asztalra.
- Bárcsak ne lennél része a terveimnek...
- Tessék?
- Akkor nem kellene ilyen veszélyes dolgokat csinálnod... Normális életed lehetne.
- Ez már akkor elromlott, amikor megtaláltam Torát - mondatomra felnézett, majd halványan elmosolyodott.
- A lányok... Luna és Mana... - kezdett bele.
- Nekik is nagyon hiányzol - válaszoltam. - Tudod, egészen nagyra nőttek, és nagyon szemtelenek - gondoltam bele.
- Szóval tényleg látogatod őket.
- Megígértem, nem?
- De - mosolygott továbbra is. Előkaptam telefonomat, majd a galériában kikerestem a képeket a lányokról, kezébe adtam telefonomat. - Ezek... ők? - bámulta a kijelzőt.
- Bizony! Utoljára egy hónapja voltam náluk, de Luna valamiért mérges is lett rám, amiért le akartam beszélni, hogy ne randizzon az osztálytársával - gindoltam vissza.
- R-randi? A húgom randzik!? - kerekedett el Mitsuya szeme.
- Mit vártál? Szerinted megálltak a növésben, mikor leléptél? - viccelődtem.
- Dehogy, csak... ez annyira hihetetlen... 
- Tudod, szükségük lett volna rád - komolyodtam el.
- Legalább te ott voltál nekik.
- De az nem ugyanaz! Nem a bátyjuk volt barátnője kell nekik, hanem a nagy testvér, aki mindenféle aranyos plüssöket varrt nekik... Aki megvédte őket, amikor megijedtek éjszaka a mennydörgéstől, vagy megvigasztalta őket, ha rémálmuk volt... És tudod mi a legbosszantóbb? Hogy fogalmuk sincs, miért kellett őket elhagynod. Senki sem tud semmit, és most sem azzal jöttél ide, hogy elmagyarázd! Inkább próbálsz bocsánatot kérni, vagy nem is tudom valami olyasmiért, amit nem tudok.
- Biztos hallani szeretnéd? 
- Köze van mindenhez, hogyne akarnám hallani?
- Legyen. De nem fog tetszeni.
- Ezek után ez érdekel a legkevésbé...
- Az egész még azelőtt kezdődött, hogy megismertelek. Kisakiról meséltem, nem? - bólintottam. - Ő manipulálta Kazutorát, hogy menjen neki Bajinak... Azután Mikey azonnal kitette a Tomanból, de teljesen a megszállottja volt. Fenyegetőzött, hogy ezt még megbánjuk, de senki sem vette komolyan. Nekünk ott volt a banda, de neki csak egy társa volt, Hanma. Vagyis, mi ezt hittük. Nem éreztük, hogy meg kellene ijednünk. Nem sokkal később, egyre több banda jelent meg a környéken. Idősebbek, erősebbek. Az összes velünk akart harcba szállni. Közben Kisaki is levelekkel bombázott bennünket. Mint kiderült, ő alakította a bandákat, hogy eltöröljön minket, és Mikey behódoljon neki. Rendszeresen voltak hatalmas verekedések, komoly sérülésekkel. Tudtad, hogy Hakkai bátyja is az egyik ilyen csapat vezére volt? Az az ember egy szörnyeteg. Velük akkor kellett összecsapnunk, miután a bátyád bemutatott nekünk. 
- Az volt az a nagy verekedés, amikor Tora kórházba került? - kérdésemre bólintott.
- Előtte Kisaki kijelentette, hogy amennyiben a Toman továbbra is ellene szegül, nem a tagok fogják megbánni, hanem a szeretteink. Baji kicsit nyomozott, és a környéken szinte mindenkinek azt mondta Kisaki, hogy ha valamelyikünket harcképtelenné teszi, rengeteget fizet. A Toman tagjaiból is néhányan inkább mögé álltak, fogalmam sincs őket mivel győzte meg. De mivel már nem csak a mi épségünk volt a tét, nem akartunk kockáztatni. Leültünk tárgyalni Kisakival. Baji felvetette, hogy oszlassuk fel a Tomant. De annak a szemétládának ez nem volt elég. Mi gondolkoztunk, mivel lehetne a leginkább megvédeni benneteket. És ekkor arra jutottunk, hogy ha az összes alapító tag Kisaki szolgálatába áll, akkor talán megnyugszik... Akkor nem lenne senki, aki "feléleszthetné" a bandát. Ebbe már beleegyezett. Mi pedig mindent hátrahagyva eltűntünk.
- Inkább elmenekültetek...?
- Nem, egyáltalán nem! Megpróbáltunk mindent, de minden egyes harc során csak egyre jobban megsérültünk. Ha ez folytatódott volna, akkor ki tudja kiket bérel fel, hogy téged, vagy a húgaimat bántsák? Nem lettem volna képes utána tükörbe nézni... A bátyád persze magát okolta, mert Kisaki nagyon dühös volt rá, amiért nem a tervei szerint játszott, és Baji végül nem halt meg. Mindent megtett, hogy ezt egymaga rendezze, de a Toman...
- A Toman nem hagyta. Mindig ott vagytok egymásnak - fejeztem be a mondatot.
- Pontosan. Ne haragudj, nem akartalak megbántani, elárulni, hazudni. Csak meg akartalak védeni... - felsóhajtottam.
- És most mi lesz? Itt vagytok néhány hetet, és mentek tovább? Megint itt hagytok minket, csak előtte még te is idejössz, hogy utána megint fájjon?
- Ezúttal fel akarjuk számolni azt a bandát, amit Kisaki vezet.