[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

15. fejezet

Y/N POV

Kedden késő éjszaka volt, inkább már szerda hajnal, mire Chifuyunál aludni mentünk. Még végig hallgatta, ahogy zokogok, hogy mennyire igazságtalan az élet, és kedvesen megnyugtatott. Még soha sem örültem ennyire, hogy a szülei nem voltak otthon, pedig az anyukája nagyon kedves teremtés. Ha náluk voltam, mindig készített nekem sütit, vagy olykor együtt főztünk. Olyan dolgokat csináltunk együtt, amit a saját anyámmal soha sem tettünk. De most nem lett volna kedvem, hogy álarcot viseljek előtte. Úgy éreztem, mintha valaki kihúzta volna a lábam alól a talajt, és csak zuhannék a sötétségbe. Mintha minden kicsúszna a kezeim közül. A hosszas éjszakázás után másnap csak kora délután keltünk fel Chifuyuval, de kicsit sem érdekelt, hogy megint ki kell hagynom egy napot az iskolában. 
– Nem akarsz hazatelefonálni? – tett le elém egy tányért, rajta két szelet kenyérrel. Délután kettőkor reggelizni... 
– Otthon hagytam a mobilom – meredtem magam elé.
– Itt az enyém – tette fel az asztalra. – Kazutora biztos aggódik...
– Mit érdekel az engem – fejemet az asztalra tettem, a tányér mellé. Nem volt semmi étvágyam. – Nem hinném, hogy kicsit is érdekelné, hogy mit csinálok.
– Pedig de... Ő küldött haza éjszaka, hogy biztos nálam akarsz majd éjszakázni – Chifuyu enni kezdett.
– Nagy ész kell hozzá, amikor te vagy a legjobb barátom – szemeimet lehunytam. Nem akartam aludni, de az előző este miatt iszonyatosan égtek. Chifuyu letette a kezében lévő szelet kenyeret a tányérra, majd felém fordult.
– Na ide figyelj. Oké, szemétláda volt. Egy igazi fasz, ne szépítsük. De te meg nem vagy drámakirálynő. Nem az a fajta vagy, aki ezer évig utálkozik. És tudom, hogy ez kibaszottul fáj, de szereted, nem? 2 évig úgy mentél utána, hogy te is elhitted, hogy a testvére vagy. Azok az emlékek ettől a kirohanástól eltűntek? Tudom, hogy keménykedni akarsz, hogy bűntudata legyen, hogy megbántott, és érezze rosszul magát, és ez teljesen jogos. De te nem vagy ilyen. Csak annyit kérek, hogy beszélj vele. Ha akkor is szemétkedik, akkor legyen, utáld meg egy életre. De igazságtalan, ha nem adsz neki egy esélyt megmagyarázni. Szerinted, ha csak megsajnált volna, akkor 2 rohadt éven keresztül gondoskodott volna rólad? Tudod te hányszor mentünk el megverni néhány fazont, csak mert amikor velünk voltál, akkor utánad fütyültek? Olyan ideges volt minden alkalommal. Lehet, hogy nem vagytok vér szerint rokonok, de számít ez valamit? – iszonyatosan bosszantott Chifuyu. Minden egyes szava. Túlságosan is igaza volt. De ezt mégsem hagyhattam annyiban. 
– Nem fogom felhívni. Úgyis hazamegyek néhány cuccomat összeszedni, ha összefutunk, akkor talán beszélek vele – felegyenesedtem, és én is elkezdtem enni. 
– Rendben, addig maradsz, ameddig csak szeretnél, de nem akarom, hogy még csak ne is beszéljetek.

Nagyjából délután 5 óra lehetett, amikor a lakásunkhoz értem. Amint elforgattam a kulcsot a zárban, mély levegőt vettem, hogy erőt gyűjtsek. Beléptem az ajtón, de hatalmas sötétség volt a lakásban. Nem lenne itthon? A nappaliban feloltottam a kisebbik lámpát, hogy ne bukjak teljesen orra, majd ekkor megláttam a bátyámat. Ott aludt a kanapén, valami iszonyatosan kényelmetlen pozícióban. A bandás egyenruhája volt rajta. Kezében egy könyv: "A kis herceg". Még a legelső közös karácsonyunkra adtam neki ajándékba. Nem sokat beszélt akkor még magáról, de tudtam, hogy rengeteg sebe van, akárcsak nekem. Ez a könyv nekem sokat segített, és valahogy szerettem volna viszonozni neki a kedvességét. Még írtam is neki egy kis üzenetet a legelső lapra:

"A mindig idegesítő kishúgodtól szeretettel! Legyen még sok karácsony, amit veled tölthetek, bátyó <3"

Karácsony után a könyv felkerült a polcra, és ott porosodott, soha sem olvasta el. Legalábbis én nem láttam, hogy kezébe vette volna valaha is.
Sóhajtottam egyet, majd kivettem a könyvet a kezéből. Leraktam az asztalra, majd egy pokrócot a fiúra terítettem, és elindultam a szobámhoz. Ott hevert az asztalon a telefonom, amit előző nap ott felejtettem. Ahogy feloldottam, millió és egy üzenet fogadott. 
– Nektek is jókor jut eszetekbe keresni... – lapozgattam. Nagyjából 100 üzenet jött Kazutorától, köztük hangüzenetek is. "Írj vissza", "Vedd fel a telefont", "Beszéljük meg", "Nagyon sajnálom". Majd a legvégén: "Tényleg, itt van a másik szobában a telefonod... Persze, hogy nem válaszolsz". De nem csak ő, Baji, Mikey, sőt, még Emma is írt. Mondta, hogy hallotta mi történt, és nyugodtan szóljak, ha szükségem van valakire, biztos nehéz lehet... Miért ilyen kedvesek velem? Még mindig letört voltam, ezért nem igazán válaszoltam senkinek, egyedül Takashinak írtam egy üzenetet, hogy megkérdezzem hogy van. Nem jött válasz, szóval gondoltam még pihen. A szekrényemből elővettem egy közepes méretű táskát, majd a ruháimat kezdtem el belepakolni. Tudtam, hogy előbb-utóbb beszélnem kell Torával, de az tűnt a legjobbnak, ha most egy ideig külön töltjük az időt. Amint végeztem a szobámban, a fürdő felé vettem az irányt, hogy onnan is elhozzam a cuccaimat. Miért is ne most nyikorogna az az ajtó is? Persze a zajra Tora is felébredt. Ahogy meglátott, csak remegő ajkakkal figyelt, egy szót sem szólt. Tényleg csak 5 perc kellett, és már a táskámban voltak a pipere holmijaim is. Ennyivel hagyna elmenni? Ez még tőlem is túlságosan kegyetlen lenne, egy szó nélkül távozni.
– Chifuyunál leszek – a nappaliban visszavettem a kabátomat, majd az ajtóhoz léptem.
– A kis herceg soha többé nem tért vissza a rókához? – kérdezte. Nagyon jól tudtam, hogy mire gondol.
– Nem, tényleg nem. Viszont szép emlékeket hagyott maga után. De nem kell mindenkinek eltűnnie. Ez most csak a rókán... illetve a tigrisen múlik – nagyot nyelt, majd odalépett hozzám. Hátulról átölelt. 
– Nem akarom, hogy a kis herceg itt hagyjon – hangja rekedt volt, éreztem, ahogy könnyei nyakamra hullanak. – Beszéljük meg, könyörgöm.
– Egy kis időre van szükségem, Kazutora – nem fordultam felé, nem akartam sírni látni. Jobb kezemmel megfogtam a nyakamat körül ölelő karjait. Elengedett, és szipogott egyet. 
– Persze, megértem – mély levegőt vett. – Ha bármire szükséged van, és itt hagytad, akkor csak szólj, és átviszem, rendben? – bólintottam, majd kiléptem az ajtón. Csak ott álltam hosszú másodpercekig. Nem vártam, hogy utánam rohanjon. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy ez-e a helyes döntés. Őszintén, féltem, hogy a fiú kárt fog tenni magában, annyira összezuhan. Talán maradnom kellene? — gondolkodtam. De annak se lenne jó vége. Rám lenne erőltetve, hogy bocsássak meg, és viselkedjek úgy, mintha mi sem történt volna. Akkor pedig legbelül nem tudnék igazán megbocsátani, ami később sokkal több bajt szülne. 
Ahogy ott álltam és gondolkoztam, meghallottam, ahogy a lakásban rettenetesen hangosan felsír. Kétségbeesett zokogás volt. Amilyen gyorsan csak tudtam, rohanni kezdtem. Tudtam, hogy ha még egy kicsit maradok, akkor visszamegyek, és pont az fog történni, amit nem akartam, hogy "kibéküljünk", de úgy viselkedjünk, mint két idegen. Nem csak nekem, neki is idő kellett, ebben biztos voltam. 

2 hét telt el, mióta kiköltöztem a Kazutorával közös lakásunkból. Egy hete Chifuyu szülei is hazatértek, nagy vonalakban a fiú elmesélte, hogy mi is történt, és ragaszkodtak hozzá, hogy maradjak. Mint mondtam, az anyukája egy tündér! Többször is találkoztam Mitsuyával, szépen javult az állapota. Már csak néhány heg a karján emlékeztetett a korábbi verekedésre. 
– Beszéltetek már? – ahogy kézen fogva sétálgattunk, megtörte a csendet. Sokkal kevesebbet beszéltem azóta, amit persze ő is észrevett. Kérdésére megráztam fejemet. – Tudod, ő is nagyon maga alatt van – nem válaszoltam. – Lehet, hogy neked is jót tenne, ha megoldódna ez az egész dolog... 
– Takashi – kezdtem bele. –, végre nem kell titkolóznunk a világ előtt, nem lehetne, hogy nem Kazutora a téma? – próbáltam leállítani.
– Tudod, már nem hívod "bátyónak" vagy "Torának". Mindig a teljes nevét mondod. 
– Miért hívnám máshogy, ha így hívják... – megállt, majd magához húzott egy ölelésbe.
– Nem fogom erőltetni, hogy béküljetek ki, csak azt szeretném, ha olyan lennél mint régen. Aggaszt, hogy ennyire bezárkóztál. Ezelőtt még azt is elmondtad, ha éppen az volt a problémád, hogy melyik pulcsit vedd fel, de most fogalmam sincs min jár az eszed. És ez nagyon megrémiszt – szorosan hozzá bújtam.
– Ne haragudj – fúrtam fejem a mellkasához. – Csak én sem tudom, hogy mihez kezdjek...
– Tudod, este lesz egy nagy Toman gyűlés. Azóta a többiekkel se találkoztál, igaz? Ha gondolod, gyere el, és nem kell vele beszélned, de a lányok is aggódnak érted. Másnem velük beszélj, rendben? – aprót bólintottam. – Gyere, érjünk haza, amíg világos van – elengedett, majd ismét megfogta a kezemet, és úgy indultunk vissza.

Sziasztok!

Kicsit lebetegedtem, és őszintén nem tudom, hogy hol áll a fejem, ezért előre is szeretnék bocsánatot kérni, ha késnének a részek... (mint például ez is ><) Próbálom majd időben kitenni őket, de emellett elkezdődött nálunk a zh időszak is, szóval tényleg ne haragudjatok, ha idő hiányában kések T.T

Emellett, nem tudom mennyien ismeritek a fejezetben említett könyvet, nekem személy szerint a kedvencem! Sajnos régen volt időm leülni, és elolvasni, de mindenképp ajánlom mindenkinek! Kicsit idősebb fejjel rengeteg tanulságos dolog van benne.
(Ne kérdezzétek, hogy ezt most miért írtam le, valahogy A kis herceg mindig boldoggá tesz, szóval indokoltnak éreztem ezt a kis promóciót :P)

Legyen szép hétvégétek, és vigyázzatok magatokra! <3