[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

[2. rész] 4. fejezet

– Y/N, gyere gyorsan! – kiáltott ki Chifuyu a szobájából. Kezemben az éppen mosogatás felénél tartó fakanállal és habos szivaccsal rohantam be hozzá.
– Mi történt? – kissé ijedten kérdeztem.
– Ezt figyeld! – fordította felém a laptopot. – A Fruits Basket remake-nek jön az utolsó évada! – a képernyőn egy cikk volt látható.
– Te most szórakozol velem... – idegesen néztem fel a fiúra.
– Igen, bocsi. Találtam ennél fontosabbat is! – kattintott párat, és ismét felém fordította a laptopot. Leültem mellé az ágyra, hogy jobban lássam. – Átmásoltam Baji-san telefonjáról mindent, és találtam egy mappát. Néhány hete hozták létre, és volt benne egy hangfájl. Meghallgatjuk?
– Ezt meg kell kérdezned?! Indítsd el!
– Nem vinnéd ki előbb a cuccokat...? Kezd csöpögni, és utána nekem kell...
– Emlékeztetnélek, hogy ma te lennél a soros, de ott hagytad az összes mosatlant, szóval indítsd el a felvételt, mert a végén egy vödör vízet fogok szétlocsolni a padlódon.
– Jó, nem kell idegeskedni... – elindította a hanfájlt.

– Szóval, a következő egy hónapot itt töltjük, utána pedig vissza Shibuyába – egyértelműen Mikey hangját lehetett hallani.
– Shibuya? Nem lenne jobb elkerülni? A többiek miatt... – szólalt meg Mitsuya.
– Kisaki parancsa. Nem tehetünk ellene semmit.
– És mit csinálunk, ha meglátnak a többiek? - szállt be a beszélgetésbe Draken.
– Az már nem a mi hibánk lesz.
– Mikey, min mosolyogsz ennyire? – Kazutora is megszólalt.
– Mi magunk nem vehetjük fel velük a kapcsolatot... És arra kell kérjelek titeket, hogy legyetek óvatosak is.
– De balesetek történnek, nem? – Baji hangja vidáman csengett fel. – Ha véletlenül arra járunk, nem tehetünk róla, ha összefutunk a srácokkal.
– Nem mondom, hogy legyetek óvatlanok szándékosan...
– Rendben, értjük!"

A felvétel a végére ért. Csak meglepetten meredtem a laptop képernyőjére.
– Hazajönnek? – motyogtam magam elé.
– Ezek szerint... – Chifuyu is osztozott meglepettségemen. – Kicsivel több, mint egy hónapja készült a felvétel...
– Akkor itt vannak! – mondtam ki a teljesen egyértelműt. – Miért ücsörgünk még itt? Menjünk, keressük meg őket! – pattantam fel.
– Fogalmunk sincs, hogy hol vannak... Majd holnap kitalálunk valamit, nyugodj meg!
– Chifuyu, ezt nem érted! Baji szándékosan tervezett így! Azért hagyott itt mindent, hogy megtaláljuk őket! – nem értettem, hogy miért akarom egyedül én megkeresni a fiúkat. 3 éve ezt tervezzük, ezért küzdünk, és most, hogy itt a lehetőség nem csinálunk semmit!
– Y/N, elég! – emelte fel a hangját. – Nem te egyedül érzed magad rosszul, mindannyian meg akarjuk őket keresni! De nem lehetünk óvatlanok... Ha Hanma vagy Kisaki, vagy akár valamelyik emberük, mert nem tudjuk, hogy kikkel játszanak össze, meglát minket, akkor azonnal tovább is mennek, és a lehető legjobb esélyünknek lőttek! Akkor nem csak magadnak okozol sokkal több gondot, hanem nekem, nekünk, nekik! Érted már? – szavaira lesütöttem szemeimet. Barátomnak igaza volt.
– Ne haragudj – tértem vissza a valóságba.
– Holnapra összehívok egy gyűlést. Akkor elmesélünk mindenkinek mindent, és átbeszéljük, hogy mit is csináljunk. Nem hagyhatjuk, hogy a a lehetőség, amit Baji-san előkészített kárba vesszen!
– Igazad van... – még mindig nem néztem fel.
– Tudom, hogy most izgatott vagy, de még egy kicsit várj, rendben? – mellém állt, majd átölelt. Bólintottam. – Mindjárt vége, nem vesztek kárba az erőfeszítéseid! – nézett szemeimbe, én pedig magamra erőltettem egy apró mosolyt.

– Tehát, mit gondoltok? – fejezte be másnap a magyarázatot Chifuyu. – Ne felejtsétek, óvatosan kell csinálnunk!
– De tudjuk, hogy akkor hol is vannak? – kérdezett bele Inui.
– Nem, csak azt, hogy valószínűleg a környéken – válaszoltam.
– Van egy ötletem – jelentkezett Koko. – Mutassatok képet mindenkiről. Nekem fogalmam sincs, hogy mennyit változhattak a srácok, és valószínűleg ők sem ismernek fel engem, sem Inupit. Átjárjuk a várost, kitaláljuk, hogy hol vannak, és elmondjuk nektek. Ezzel talán elnyerhetjük, a főnökasszony bizalmát is – mondata végénél felém nézett.
– Egyetértek – állt mellé Sanzu is.
– De... – kezdtem bele. Kissé lefagytam.
– Figyelj - a fiú az asztal mellett állt, így székem mellé lépdelt lassan. –, tudom, hogy nehéz, ha nem te irányítod a dolgot, 3 évig mindent kézben tartottál. Persze, hogy nem a célegyenesben akarod elengedni az egészet! – leguggolt mellém. – De bízz bennük! Jófejek, és el fogják intézni, rendben? Nyugodj meg!
– Ha ez segít – fordult oda hozzánk Inui. –, akkor akár óránként küldünk jelentést, rendben? – mély levegőt vettem.
– Nem kell – hajtottam le a fejemet. – Csak ha valamit, vagy valakit találtok, azonnal szóljatok, rendben? – a két fiú bólintott. – Akkor a gyűlés ennyi volt! – pattantam fel a székből.
– Y/N... – Emma szomorúan nézett rám.
– Jól vagyok, ne aggódj! – erőltettem magamra egy mosolyt. – Hamarosan újra itt lesz a bátyád és Draken is! Mindent megteszünk! – magamhoz öleltem a lányt.
– Most magadat próbálod megnyugtatni, igaz? – motyogta.
– Ne mondd el senkinek, jó? – egy erőtlen, gyenge nevetés szaladt ki számon. – Megyek, keresek képeket a fiúkról, rendben? – engedtem el a lányt, majd szobám felé siettem. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd a szekrényem aljából elővettem egy dobozt. Tele volt fényképekkel, apró emlékekkel egészen kiskoromtól kezdve. A sapka, amit Mitsuyától kaptam a közös karácsonyunkra a szemem előtt volt. Azt vettem ki a dobozból és elmosolyodtam. Letettem magam mellé a földre, majd a képeket kezdtem el nézegetni. Tudom, több képet az emberek inkább a telefonjukon tárolnak, de én mindig is szerettem, ha kézbe vehetek egy-egy képet, kitehetem a falamra; gyakran hívattam elő képeket emiatt. – Ez jó lesz! – a kiválogatott képeken eddig mind egyedül voltak a fiúk, esetleg olyan emberekkel, akiket Koko vagy Inui ismerhet a társaságból. Találtam egy olyat, amin mind a 6 fiú ott van, még anno Takashi mutatta, és konkrétan könyörögtem neki, hogy küldje át. Mivel viszonylag későn csatlakoztam a Toman életébe, így esélyem sem volt, hogy ilyen képeket lássak. Persze, szokás volt évente újra készíteni azt a képet, és a legfrissebbet (és legutolsót) kerestem ki. Mire észbe kaptam, kopogtak az ajtómon. Chifuyu nyitott be.
– Minden rendben? – támaszkodott meg az ajtófélfának dőlve.
– Persze – összeszedtem a képeket, majd felpattantam a padlóról.
– Mutasd! – vette ki kezemből a kis kupacot. – Ezek jók, nem hiszem, hogy túl sokat változtak – adta vissza kezembe a képeket.
– Láttad a kamu személyiket, igenis változtak – feleltem.
– Jó, de... Lehetetlen lenne Baji-sant nem felismerni – gondolkodott el.
– Neked talán... – sóhajtottam.
– Nem kéne inkább tényleg elküldeni nekik a személyiket? Talán azok a legfrissebb képek róluk.
– Fuyu, szerintem az nem jó ötlet... Akkor akár nagyibb bajt is okozhatunk... Ha csak észrevesznek, és eltűnnek, akkor meg tudjuk őket keresni, de nem naponta lesz új igazolványuk, azokkal még juthatunk valamire! – ecseteltem.
– Rendben, igazad van... Kezdek én is túl pörögni... Már belegondoltam, hogy ha Baji-san visszajön, akkor mi mindent akarok elmesélni neki.
– Teljesen megértem! De minél előbb kapja Koko kézbe ezeket – lengettem meg az orra előtt a fényképeket. –, annál hamarabb jön el ez a pillanat! Szóval, menj arrébb, útban vagy! – viccelődtem. Kiszaladtam a nappaliba, majd a fiú kezébe adtam a fotókat.
– Köszi – mosolygott, mire csak némán bólintottam. – Figyelj, tudom, hogy nem bírsz minket... De hidd el, nem vesszük a dolgot félvállról. Köszönjük, hogy esélyt adtál, és hittél Takemichiben.
– Nem érdekel, hogy mi a múltatok, hogy miért ültetek börtönben. Csak azt akarom, hogy a bátyám ismét azt az odaégetett palacsintát egye, amit én csinálok. És ha ti ketten keresztbe tesztek ennek, akárhogyan, akkor ki fogom találni, hogy én is miként tudok nektek keresztbe tenni. Remélem érthető – válaszoltam.
– Hidd el, csak Sanzuval akarunk lógni! Ő amolyan legenda a köreinkben! Szóval hálás vagyok, és persze Inupi is!
– Én el akarom hinni, tényleg...
– De nem megy, értem én – vakarta meg tarkóját a fiú. – Nem fogom erőltetni.
– Ne haragudj – valahogy fordult bennem valami. Elítéltem ezt a két fiút, holott nincs konkrét indokom vagy bizonyítékom, hogy hazudnának. – Azt hiszem, hogy kicsit kikészült az agyam a stressztől...
– Persze, ez érthető... Ha csak belegondolok, hogy 3 évig ezt csináltad, és már látod a végét. Én is biztos kiakadnék... De bízd csak rám, megoldok mindent! Rendben? – halványan elmosolyodtam, és bólintottam.
– Köszi.