[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

18. fejezet

BAJI POV

Ismét az alapító tagoknak hívott össze gyűlést Mikey. Többségünknek ilyenkor már gyomorgörcse volt, hiszen tudtuk, hogy miért kell itt lennünk. Az emlékmű mellett ücsörögtünk, mígnem befutott Manjiro is. 
– Halihó – mosolygott. Délután 4 óra körül lehetett, még javában világos volt. – Köszi, hogy eljöttetek! Ma 2 nagyon fontos dolgot akarok megbeszélni – ült le ő is. – Hamarosan nyár van! Ami azt jelenti, hoooogy – nem fejezte be, mindannyian tudtuk mire gondol. 
– Ha megint a Street Hawkot hozod, én ott hagylak – sóhajtott fel Draken. 
– Ugyan, ugyan, tudjátok, hogy az már nincs meg! – vigyorgott továbbra is Mikey kezével legyintve néhányat. – És, most nem csak hatan megyünk! Mindenki azt hív el, akit akar, rendben? – ez egy elég jó felvetés volt, legalább 15-en leszünk, de megéri. – Szerintem ránk fér, hogy szórakozzunk egy kicsit!
– És mi a másik, amit mondani akarsz? – szakította félbe Kazutora. Mikey vett egy mély levegőt. 
– Augusztusban indulunk – jelentette ki. Kicsit mindenki lefagyott. Május közepe volt már, nem volt olyan sok az az idő. – Kezdenek eldurvulni a dolgok... Szóval próbáljátok meg augusztus elejéig elintézni mindazt, amit szeretnétek.
– Az alig több 2 hónapnál – Mitsuya halkan felszólalt. – 2 hónapot adtok arra, hogy felszámoljak mindent? – nézett fel. 
– Tudom, hogy nem sok az idő, de nem húzhatjuk tovább.
– Mikey-nak igaza van – állt fel Draken. – Több kárt fogunk okozni, ha nem cselekszünk időben.
– Valahogy nem gondoltam bele, hogy mibe is keveredtünk – dőlt el Pah-chin a fűben. – Nekem nincs sok minden, amit itt kéne hagynom, de másoknak annál több. Értem én, hogy siessünk, cselekedjünk... De őket is értsétek meg, habár tudom, hogy hasonló cipőben jártok – Mikey nem válaszolt társa szavaira. Nyelt egy nagyot. 
– Megígérem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, túl leszünk ezen, és mindenki visszatérhet a kis megszokott életéhez – végül mégis csak beszélni kezdett vezetőnk. – Tudom, hogy ez most váratlan, de ahelyett, hogy ezen aggódtok, miért nem élvezzük ki inkább a nyarat előtte, és használjuk ki a fennmaradó időt? – se Mitsuya, se Kazutora nem szólt semmit. Én is csak csendben gondolkodtam. Mit kellene tennem? Senki sem úgy fog elindulni, hogy teljesen boldog, mindannyian meg fogunk sérülni, és talán azok még jobban, akiket hátra hagyunk. Az én ötletem volt ez, hiszen tényleg csak így biztosíthatjuk a többiek biztonságát. De tényleg rendben lesz ez így? Valaha is meg fognak ezért bocsátani?
Ahogy őrlődtem, Draken hangja húzott vissza a valóságba:
– Baji, ne emészd magad. Ha te nem, valaki biztos előállt volna ezzel, előbb vagy utóbb. És tényleg ez a lehető legbiztonságosabb, amit tehetünk – szavaira némán bólintottam. Akárhogy is nézzük, bűntudatom volt, és Draken sem tudott ennek az ellenkezőjéről meggyőzni.

Y/N POV

– Elmegyünk a tengerpartra? – Mitsuya ágyán ültem, de szavaira felkaptam fejem. Ő csak a tiszta ruháit pakolta vissza a szekrénybe. 
– Bizony! Azt hiszem a srácok jövő hétvégén akarnak menni – válaszolta.
– Ez annyira szuper! Majd csomagolok valami uzsit mindenkinek... Mennyien leszünk? Hánykor indulunk? Milyen messze megyünk? Sokáig maradunk? Vagy ott éjszakázunk? – bombáztam kérdésekkel.
– Nyugalom! – fordult hátra. Letette a kezében lévő összehajtott pólókat, majd leült az ágy szélére. – Ennyi mindenre nem tudok válaszolni – mosolyodott el. Nagyon izgatott lettem, eddig akárhogy győzködtem a srácokat, soha sem jöttek el velem, egyedül Chifuyu kísért volna el, de lássuk be, kettesben az nem lett volna olyan vicces.
– Te nem izgulsz? – kérdeztem a fiút.
– Kellene? – értetlenül nézett rám.
– Most fogsz először fürdőruhában látni! – öltöttem rá ki nyelvem játékosan.
– Tudod, annál többet is láttam már belőled – nevetett fel. Én lefagytam, és éreztem, hogy pillanatok alatt vörösödik el a fejem. Felkaptam a hátam mögött lévő egyik párnáját, majd hozzávágtam. 
– Hogy a francba tudsz mindig ilyen könnyen mondani ilyen dolgokat? – emeltem fel picit hangomat. Ő csak eldőlt az ágyon, hogy derekamnál átölelhessen. 
– Ne haraguuudj – fúrta fejét hasamba.
– A ruháid nem fogják elpakolni magukat – forgattam meg szemeimet. 
– Akkor ott maradnak – nem mozdult, csak továbbra is ölelt. Egyik kezemet hajába vezettem, majd tincseivel kezdtem el játszadozni. – Bárcsak örökre így maradhatnánk – sóhajtott.
– Tudod, akkor egy héten belül éhen halnánk – viccelődtem, de nem reagált semmit. – Oké, tudom, hogy rossz a humorom, de legalább egy kis nevetést kierőszakolhattál volna magadból – hirtelen felült, majd jobb kezét arcomra vezette. Egy apró, lágy csókot nyomott ajkaimra. – Ezt most miért kaptam? – kérdeztem, ahogy elvált.
– Csak úgy, mert szeretlek – megilletődötten sóhajtottam ismét. Lenne bármi értelme, ha megint hozzávágnám, hogy könnyedén ejt ki a száján olyan mondatokat, amiktől én egy szívroham határán vagyok? Nem hiszem, talán jobb, ha hozzászokom. – Nem vagy éhes? Elmehetnénk kajálni – sétált vissza a szekrényhez, hogy folytassa a pakolást.
– Benne vagyok! – mellé léptem én is. – Segítek, rendben? – adogattam neki a ruhadarabokat. 
– Köszi – mosolygott rám. 
– Milyen lett Luna dolgozata? – váltottam témát. Néhány napja szegény lány teljesen kétségbeesett volt a matek feladatokkal kapcsolatban, ezért — mivel természetesen náluk voltam akkor is — egész este gyakoroltunk.
– Egész jól, még a tanárnő is meglepődött, hogy ilyeneket tud – kaptam meg a választ.
– Ennek örülök!
– Mondd csak... Ha ne adj Isten történne valami, és bajom esne, vagy eltűnnék... Akkor is odafigyelnél a lányokra? – meredt maga elé.
– Mégis mi történne veled? Olyan verekedéseket élsz túl néhány karcolással, amiben én fél perc alatt kitörném a nyakam.
– Csak érdekelt...
– Ha ettől jobban alszol, akkor szerintem igen. Nagyon aranyosak, nem lenne okom másképp tenni – az utolsó pólót adtam a kezébe. – Ezzel meg is vagyunk! Akkor irány kajálni! – indultam meg. Átkarolta nyakamat, és úgy mentünk a bejáratig. – Tudod, ma a szokásosnál is többet lógsz rajtam – néztem fel a fiúra.
– Zavar? – pislogott nagyokat.
– Mondtam én ilyet? – felkaptuk cipőinket, majd bezárta maga mögött az ajtót. Megfogta kezemet, és elindultunk körbe nézni a környéken. Végül egész délután csak járkáltunk, bohóckodtunk. Egy kis éjjel-nappaliban vettünk néhány péksütit, az volt a nagy kajálásunk. Ismét a folyó partján kötöttünk ki, mint már oly sokszor. – Tudod, alig várom már a nyári szünetet – dőltem el a fűben. – Végre nem kell a sulira figyelnem, és nem csak délutánonként egy-egy órára találkozunk, vagy lógunk, hanem akár egész nap idegesíthetlek – néztem a különböző alakú felhőket. Ő is eldőlt mellettem, fejünk összeért. 
– Mi lenne, ha elmennénk valahova a szünetben? – kérdezte.
– Felőlem járkálhatunk a tengerpartra – gondoltam bele.
– Nem úgy... Nyaralni. Hosszabb időre, csak te meg én – felültem, hogy a szemeibe nézzek. – Most mi az, rosszat mondtam?
– Dehogy... Csak meglepődtem – válaszoltam. – Több napra, csak mi ketten? – kérdeztem vissza.
– Aha... Mehetünk motorral, és van egy kis sátor otthon, szóval még a szállás is ingyen lesz – ismét a felhőket nézte. – Szeretnék minél több időt veled lenni – meredt az égre. 
– Ez nagyon jól hangzik – feküdtem vissza. – Nyár után ki tudja, hogy mikor lesz megint időnk...
– Így igaz... – sóhajtott fel.
– Te érettségizel, a sulira kell figyelned... – jutott eszembe. – Aztán csak tanulj sokat, hogy valami jó egyetemre felvegyenek.
– Csoda lenne, ha átmennék, annyi időmet elraboltad – szólt be.
– Ne is haragudj, de első körben nem az én ötletem volt, hogy lógjunk! – vágtam vissza.
– Jogos, igazad van. 
– Van még kedved sétálni?
– Merre akarsz menni?
– Van erre egy park, ott még soha sem voltunk! – vetettem fel. – Utána pedig megyek Chifuyuékhoz, az anyukája ma a kedvencemet főzi! – lelkendeztem. 
– Akkor viszont induljunk, mert ránk fog sötétedni! – felhúzott a fűből, majd kézen fogva mentünk előre a park felé. – Még mindig nem mentél haza? – kérdezte hirtelen.
– Még nem... De elég sokat beszélünk Torával – ezen elmosolyodott. – Most meg mi van?
– Torának hívtad – válaszolt. Észre sem vettem. Azt hiszem a dolgok kezdtek visszaállni a régi kerékvágásba.
– Tényleg – mosolyodtam el én is. 
– Örülök, hogy rendben kezdtek lenni.
– Én is... Rád sem haragszik? – aggódtam.
– Ne aggódj, a fiúk nem balhéznak annyit, minden szuper!
– Akkor jó – megkönnyebbülve sóhajtottam fel.
Lassan a parkot is elértük, a különböző virágokat csodáltuk, amiket a városban soha sem lehet látni. Sok képet is csináltunk egymásról, nagyon kellemes nap volt. 

Hazafelé éppen egymásnak küldözgettük a jobbnál jobb, viccesebbnél viccesebb fotókat. 
– Szerintem tök aranyos az a virág a hajadban, azt küldd át – lapozgatta telefonom galériáját a fiú. 
– Nem! Nézd, teljesen hülyén vigyorgok, töröld ki inkább...
– Éééés elküldve!
– Figyelsz te rám?
– Szerintem aranyos pillanatkép. 
– Vagy inkább borzalmas – vállának dőltem, hogy én is lássam melyik képet nézi. 
– Nem, ez aranyos. Egy olyan pillanat, ami csak az enyém volt – nézett le rám. Ebbe kissé bele is pirultam, amit észre is vett, így többet nem mondva nézte ismét a kijelzőt, hogy ne érezzem magam túlságosan is zavarban. – Hé, ezt mikor csináltad? – mutatott felém egy képet, amin ő szerepelt.
– Amikor nem figyeltél. Az a kedvencem – mosolyodtam el.
– Kezdjek el én is siránkozni, hogy töröld ki? 
– Még egy beszólás, és holnap reggelre lyukas lesz a motorod kereke – "fenyegetőztem".
– Igenis, asszonyom! – szalutált viccből.