[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

23/B. fejezet (Alternatív befejezés)

Mivel a könyv nem tudom, hogy mikor fog folytatódni (próbálok írni, de a könyv második része sokkal komplikáltabb, mint hittem, és nem szeretném összecsapni ><), ezért úgy döntöttem, hogy írok egy alternatív befejezést is, ha valaki esetleg nem akarna várni a folytatásra! Mindezek ellenére, remélem, hogy a későbbiekben is velem tartotok, ha pedig nem, akkor nagyon szépen köszönöm, hogy idáig követtétek a történetet! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyit jelent/jelentett a támogatásotok az elmúlt hetekben! További szép napot, vigyázzatok magatokra! <3

Ez a fejezet a 22. fejezet után folytatódik, az eredeti 23. fejezet nem történt meg!

Másnap rettenetes fejfájással keltem. Kikászálódtam az ágyból, egyenesen a nappaliba. Leültem a kanapéra, és csak néztem ki a fejemből. Az előző estén járt az agyam. 
– Szóval vége – motyogtam magam elé.
– Felkeltél? – jött ki Tora a fürdőből. Kérdésére csak bólintottam. – Figyelj, ha akarsz dumálni, akkor meghallgatlak... Habár nem tudom, hogy mit is mondhatnék - ült le mellém.
– Hagyd csak... Igazad volt, hallgatnom kellett volna rád... Ne haragudj – szemébe lógó hajtincsét arrébb tűrte. 
– Nem, nem volt igazam... Egyáltalán nem – sóhajtott fel. Felhúztam szemöldökömet. – A helyzet az, hogy... – ekkor megcsörrent a telefonja. Szitkozódott egyet, majd a kijelzőre pillantva elhallgatott. – Mikey az, mindjárt jövök. Addig reggelizz! – majd el is tűnt szobájában. Én még egy ideig csak ücsörögtem és gondolkodtam. Nem is bántam, hogy Tora elment. Nagyon szeretem, de nem sok kedvem volt beszélgetni. Tudom, hogy csak meg akart vigasztalni, valószínűleg olyanokkal jött volna, hogy nem is baj, hogy szakítottunk, jobbat érdemlek, és hasonlók. Ezek a tipikus mondatok, amiket ilyenkor mindenki mond az összetört lelkű embereknek. Eldőltem a kanapén, fejem alá az egyik díszpárnát húztam. Szemeimet lehunytam. Az éjszaka nem aludtam sokat, hajnalban hoztak haza, és kora reggel volt, amikor felébredtem magamtól. Ahogy ott feküdtem, majdnem megint elnyomott az álom, de Tora ekkor jött ki szobájából. Az arcán láttam, hogy valamiféle sokkoló dolog történhetett, mégis megkönnyebbült. – Figyelj... Én most lelépek, de sietek, jó? – kissé remegett szája, ahogy ezt mondta. Felkönyököltem, és bólintottam. – Szóljak Chifuyunak, hogy átjöjjön? 
– Nem kell, megleszek – válaszoltam, majd magamra erőltettem egy mosolyt. 
– Ez nem volt túl meggyőző...
– Erre telik, ezzel kell beérned – felsóhajtott, de nem kérdezősködött tovább. Nagyjából 20 perccel később elindult otthonról, én pedig pozíciómon mit sem változtatva feküdtem. Igazából kedvem sem volt semmihez és senkihez. Amikor a fejem teljesen megfájdult, jobbnak láttam enni és inni valamit. Kerestem az említett reggelit, de szinte teljesen üres volt a konyhánk. – Szólhattál volna, hogy vásároljak be, ha enni akarok – üzenetemet bátyámnak szántam, de természetesen nem hallhatta. Összekaptam magam, habár rengeteg időbe telt, majd elindultam a boltba. Mint egy élőhalott, valahogy úgy festhettem a sírástól feldagadt szemeimmel és kócos hajammal, de cseppet sem izgatott mások véleménye. A boltban csak bedobáltam a kosárba néhány fontos dolgot, majd a fizetés után szinte azonnal hazafelé vettem az irányt. 
– Arra nem számítottam, hogy kijössz az utcára... – mögöttem Tora hangja szólalt fel. 
– Ha nem lenne full üres a hűtő, akkor nem kellett volna... – meg sem fordulva válaszoltam neki. – Tessék, nehéz ez a szatyor, cipeld te, ha már úgyis itt vagy! – mentem előre. A szatyrot kivette kezemből, majd mellettem indult el. – Mi volt olyan fontos, hogy el kellett menned? – néztem fel rá. 
– Mikey tele van jó hírekkel, csak annyi - vigyorgott. – Majd otthon elmesélem, siessünk! – nagyon lelkes volt, amit igazából nem nagyon értettem, de jó volt ránézni. Legalább kettőnk közül valakinek legyen jó kedve.
A lakásba beérve szinte azonnal eldőltem a kanapén ismételten, nagyon hívogatóak voltak azok a párnák. – Akkor ne meséljek? – állt meg előttem bátyám.
– Megakadályoz téged bármiben is az, hogy én itt fekszem? – kérdeztem tőle. Nem válaszolt, csak rosszallóan nézett. Vettem a célzást, majd egy nyűgös sóhaj kíséretében felültem, ő pedig egyből helyet foglalt mellettem. – Remélem most örülsz – forgattam meg szemeimet.
– De még mennyire! Nos, helyezd magad kényelembe, mert ez egy nagyon hosszú történet lesz.
– Eddig éppen úgy voltam, de te nem hagytad, hogy úgy maradjak! – szóltam rá.
– Mindegy, elkezdem! – mély levegőt vett, elmosolyodott. – Tudod, jövő héten eltűntem volna az életedből – értetlenül néztem rá. Hogy mi van? – Sok minden történt az elmúlt években... Nem is ez a lényeg... A Toman kissé bajban volt. Sőt, hatalmas bajban... Biztos észrevetted, hogy nagyon furán viselkedtünk. Nos, ez volt az oka. Azt terveztük, hogy miként hagyunk hátra mindent. 
– Képes lettél volna itt hagyni? – motyogtam. 
– Nem azért, hogy megbántsalak! Épp ellenkezőleg! Ha nem tesszük, akkor mindenki bajba került volna, aki fontos a számunkra! Nem viseltem volna el, ha miattam esett volna bajod... 
– És ezt most miért mondod el? – dühös voltam rá. Az ember nem csinál ilyet...
– Itt maradunk! – visszatért arcára az önfeledt mosoly. – Nem kell elmennünk! A srác, aki megfenyegetett minket... Nem okoz több gondot – halkultak el szavai. – Tegnap éjjel néhány rosszakarója elbánt vele, ezek után nem tud velünk mit kezdeni... – fagyott le arcáról a mosoly.
– H-hé, mi a baj? – tettem kezemet vállára.
– Miért örülök ennyire annak, hogy valaki megsérült? – sóhajtott fel. – Tudom, nem kellene ennek boldoggá tennie, de annyira örülök, hogy biztonságban leszel...
– Ugye nektek ehhez semmi közötök...? – kérdeztem óvatosan. Hevesen rázni kezdte fejét.
– Egyáltalán nem! Úgy tűnik nem csak nekünk akart keresztbe tenni... 
– Nos, örülök, hogy nem hagysz magamra – mosolyodtam el én is. Később biztos, hogy számon kérem, amiért eszébe jutott, hogy itt hagyjon, de most hagyom örülni.
– De ha már itt tartunk... – komolyodott meg a hangja. – Még valamit el kell mondanom. Mitsuyáról.
– Tora, kérlek... Így is eleget fogok még sírni miatta, ne csináld...
– Szeret téged. Akármit is mondott, csak azért tette, hogy ne bántson meg a kelleténél jobban.
– Szerintem nem teszel ki valakit így, ha szereted... – nem akartam Tora szemeibe nézni, képtelen lettem volna rá.
– Miután tegnap elmentél, nem jött vissza. Ült egyedül az erdőben, és sírt. Amikor megtaláltuk se hagyta abba a zokogást. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy mennyire sajnálja, és tudja, hogy te sose fogsz neki megbocsátani, de legalább én ne utáljam teljes szívemből. Teljesen maga alatt volt. Mikey-nak kellett hazavinnie, és érted pedig a bátyja ment el. Éppen emiatt tette, hogy inkább utáld meg, és ne keresd, amikor itt hagyna, mintsem várj rá, és veszélybe sodord magad – csak hallgattam szavait, de nem igazán fogtam fel. Túl sok volt mindez egyszerre. – Nézd, tényleg nagyon ellenetek voltam... De éppen emiatt, csak gondolj bele, mit éreztél volna, ha egyik napról a másikra eltűnik? Csak sokkal jobban összetörsz.... Viszont – felsóhajtott. –, látom rajtatok, hogy ez komoly. Nem csak szórakozott veled, hidd el. Ismerem. És éppen ezért tudom, hogy egyáltalán nem lesz mersze szóba állni veled. 
– Tehát most elvárnád tőlem, hogy szaladjak vissza hozzá, mert talán kamuzott, de ha nem, akkor csak alázkodjak meg, és hagyjam, hogy kidobjon megint? Mit ne mondjak, elképesztő testvér vagy.
– Nem fogom erőltetni... De látom, hogy nem viseled jól, és ami azt illeti ő se. Hiába közölte ma velünk Mikey, hogy nem kell elutaznunk, ő mintha meg se hallotta volna. Még sohasem láttam ilyennek Mitsuyát... – nagyot nyeltem. 
– Nem akarok elmenni hozzá – jelentettem ki. Tora csalódottan fújta ki a levegőt. – Viszont... Nem kellene megünnepelnünk, hogy maradtok? – hirtelen felnézett rám. – Hívj át mindenkit, és... Nem tudom, elleszünk valahogy! Nem sok a hely, de megoldjuk! 
– Úgy érted, hogy mindenkit...? – emelte ki az utolsó szót.
– Ezt nem lehet máshogy érteni, igen, mindenkit! 

Sikeresen megjártam még egyszer a boltot, hogy legalább üdítőnk legyen, és kiadtam "parancsba", hogy kaját, nasit, mindenki más hozzon. Igazából, én magam sem tudom, hogy mit éreztem, de a reggeli szomorúságom és csalódottságom mintha majdnem teljesen elhagyott volna. De mit ne mondjak, nem igazán gondoltam át a dolgot, mert szerintem minden második ember arról kérdezett, hogy miként érintett az előző este. 
– Yuzuha, jól vagyok – nyugtattam meg a lányt.
– Ha te mondod... De én még elbeszélgetek azzal a gyökérrel, abban biztos lehetsz! 
– Hagyd csak, valahogy megoldom – mosolyogtam rá. Végül ő is elment a többiekkel beszélgetni, én meg egymagam kiálltam az erkélyre. Bent mindenki nagyon vidám volt, megkönnyebbült. Jó volt végre így látni őket. Az erkélyről lenézve figyeltem a kihalt utcát. Pont a szemben lévő háznál várt rám oly sokszor Mitsuya a motorjánál. Ha balra néztem, ott volt a játszótér, ahol annyiszor búcsúzkodtunk. Valahogy minden apróság annyira fontossá és emlékezetessé vált mostanra...
– Direkt a másik oldalon parkoltam le – a hang hallatán azonnal megfordultam. Az a fiú állt ott, akit nem tudtam kiverni a fejemből, majd ő is az erkély szélére lépett mellém. Mosolygott, de egy kicsit sem tűnt boldognak. 
– Te is itt vagy... – konstatáltam, majd ismét előre, az utca felé figyeltem. 
– Kazutora azt mondta, hogy elgázol, ha nem jövök el. Pedig nem akartam... 
– Értem... – csend állt be közénk, amit nem én akartam megtörni. De ő sem mert megszólalni, tehát mégis az enyém maradt a feladat. – Tök jó, hogy a lányoknak nem kell a bátyjuk nélkül maradniuk.
– Ja, igen...
– Habár, tuti vigyáztam volna rájuk. Ők nem tehetnek róla, hogy a bátyjuk egy seggfej.
– Minden jogod megvan rá, hogy haragudj, nem fogok ellenkezni... – dühített a viselkedése. Ennyire hidegen hagyja, amit mondani próbálok, vagy mi baja van? – A bátyád elmondott mindent, igaz? – szakított ki gondolataim közül. 
– Igen – feleltem.
– Értem. Akkor tudod, hogy mi történt tegnap. Viszont nem fogom kérni, hogy megbocsáss – elkerekedtek a szemeim. – Túlságosan is durva voltam. Ne haragudj. Nyugodtan utálj, ameddig csak szeretnél, megérdemlem – mély levegőt vettem, idegesen fújtam ki.
– Te nem vagy normális – higgadtam le.
– Tessék? – értetlenül fordult felém.
– Ha képes lennél annyit kinyögni magadtól, hogy "szeretlek, bocsáss meg, nem teszek többé semmi ilyesmit", akkor már rég nem itt ácsorognánk kínosan, de nem, te még jobban okolod magadat, és... – nem volt időm befejezni a mondatot, puha ajkait ismét sajátomon éreztem, még ha csak pár másodpercig is.
– Szeretlek, bocsáss meg, nem teszek többé semmi ilyesmit – mondta azonnal, ahogy elváltunk egymástól.
– Takashi... – kerekedtek el szemeim. 
– Nem akartalak megbántani, esküszöm. És tudom, hogy ezt nem lehet elfelejteni, nem is bízol bennem, teljesen jogosan, de tényleg szeretlek, és fontos vagy nekem. Akármi is történjen, ez nem változott, nem felejtettem el az együtt töltött napokat. Bármit megtennék, hogy visszacsináljam, de nem tudom! Annyira sajnálom... – hadarta el.
– Vissza tényleg nem tudod csinálni, de mindig nekikezdhetsz a dolgoknak újra, nem? – meglepetten nézett rám. 
– Azt mondod, hogy...
– Tényleg megbántottál, eljátszottad a bizalmamat, de nem te vagy az első ember. Rengeteg ilyen történik az emberekkel, viszont mindenkinek jár egy második esély, én úgy gondolom... Tora tényleg mindent elmondott, és nem igazán értettem sok mindent, de azt felfogtam, hogy tényleg bajban voltatok... Én elhiszem, hogy nem volt más megoldás, viszont te is hidd el, hogy ez az egész akkor is nagyon fájt tegnap este. De ahogy hallottam, neked is eléggé... – csendben bólintott. – Emlékszel, amikor összevesztem a bátyámmal? Végig mellettem voltál, és arra bíztattál, hogy béküljünk ki. Tudod, most fordítva ő próbálta elültetni a bogarat a fülemben... 
– Y/N... – motyogta.
– Kedves Mitsuya, mit szólnál, ha itt hagynánk ezt a kis bulit, és elmennénk valahova fagyizni? – mosolyogtam rá. Egy aprót nevetett, majd szemeimbe nézett.
– Ugye tudod, hogy most nagyon bénán hívsz el randizni? – kérdezett vissza.
– Szerintem még mindig jobb vagyok, mint anno te voltál! – öltöttem rá nyelvet. Nem válaszolt, csak magához húzott egy ölelésbe.
– Nyugodtan hívhatsz Takashinak is, ha gondolod.
– Ha te mondod – mosolyogva fúrtam fejem mellkasába. –, Takashi.