[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

22. fejezet

– Jó reggelt! – szemeit dörzsölgetve lépett ki a szobájából Kazutora. Ez volt az első reggel a végleges visszaköltözésem óta.
– Neked is! – pörögtem a konyhában. – Ülj le, mindjárt kész a reggeli! – parancsoltam rá. Ő csak nagyot ásítva szót fogadott. Már jó ideje nem kellett reggelit csinálnom, amíg Chifuyuéknál voltam, az anyukája mindig készített nekünk, úgyhogy jó érzés volt, hogy végre megtehetem én is ismét. 
Mikor elkészültem, bátyám csak kómásan tologatta a tányérján lévő tojást, egyáltalán nem tudta, hogy hol van. Nagyjából 10 perc elteltével kitisztult a feje, és végre rendesen enni kezdett. Persze a beszéd sem maradhatott el, be nem állt a szája.
– Úristen, mielőtt elfelejtem! – csapott homlokára. – Mikey azt mondta, hogy hívjunk össze mindenkit, mert hétvégén elmegyünk sütögetni, szóval ne szervezz programot! – bólintottam. 
– Mindenki megy? – kérdeztem óvatosan. 
– Aha, az a terv.
– Értem...
– Figyelj, egy hét telt el, igazán beszélhetnétek – sóhajtott fel Tora.
– Én beszélnék, de nem veszi fel a telefont.
– Ez csak egy kifogás. Tudod, hogy hol lakik, ismered a barátait. Ha nagyon el akarnád érni, akkor megtennéd.
– Tudod, azt hittem, hogy utálod, hogy együtt vagyunk. Akkor miért akarsz most kibékíteni?
– Igen, nem akarom, hogy járjatok, de azt jobban utálom, hogy te ennyire lehangolt vagy. Szóval nekem teljesen mindegy, hogy mit beszéltek, de legyen már valami, mert én fogok megőrülni lassan – szavai hallatán felsóhajtottam. 
– Ha meg is keresem, nem fog elárulni semmit. És nem akarok megint összeveszni vele – tányéromra meredtem. Miért nem lehet az, hogy minden jó legyen az életemben? Mostanság csak a feszültség vesz körül és folyamatosan vitákba keveredek a hozzám közelálló személyekkel. Nem kérek sokat, csak egy kis nyugalmat...
– Na jó... Hétvégén ő is ott lesz, és ha akarod, ha nem, meg fogjátok ezt beszélni. Teszek róla. Másnem szarrá verem Mitsuyát, mint egy jófej bátyó, okés? Ne aggódj – mindig az agresszió nála a megoldás, de ez most kifejezetten viccesen hatott. Tényleg nagyon örültem, hogy ismét egy család vagyunk. 

A hétvégi sütögetés is hamar eljött, megint mindenki ott volt, az összes vezető, a lányok és Shinichiro is. Rengeteget beszélgettünk, jól éreztük magunkat. 
– Hozok inni, te kérsz valamit? – pattant fel mellőlem Emma, akivel előtte beszélgettem. Megráztam a fejem, ő pedig el is indult, engem egyedül hagyva. Telefonomat kezembe véve éreztem, hogy hamarosan a mellettem lévő hely ismét foglalt lesz. 
– Ez gyors volt – néztem fel "Emmára".
– Van 5 perced? – Mitsuya ült velem szemben. Nagyot nyeltem, magam sem tudom miért szorult hirtelen össze a gyomrom. Aprót bólintottam, ő pedig csuklómnál fogva maga után húzott. Este volt már, így a fák lombjai alatt a többiek akkor sem láthattak volna minket, ha nagyon figyeltek volna. Kissé rémült voltam. Ha korábban valaki megkérdez, kérdés nélkül rávágom, hogy Takashi mellett akármi is történjék, biztonságban érzem magam, hiszen ismerem... De az elmúlt időszak rádöbbentett arra, hogy talán ez mégsem így van. Abban a pillanatban féltem, hogy vajon mi várhat rám. – Nem akartam bunkó lenni, ne haragudj – kezdett bele. Ezen meglepődtem. Vártam, hogy bocsánatot kérjen, nincs mit ezen tagadni, de akkor ott nem számítottam rá. – Azt hiszem... Megrémültem. Féltem, hogy valami baj lesz a nyaralás alatt – egyhangúan beszélt, szinte érzelmek nélkül. Nem tetszett ez nekem. 
– Mégis mi lett volna? – kérdeztem óvatosan. – Mi tudott téged ennyire megrémíteni? 
– Magam sem tudom. Később pedig már nem mertem eléd állni, beszélni veled... Elcsesztem, tudom.
– És mi az igazi baj? – kérdésemre meglepetten nézett rám. Arcát alig láttam a sötétben, de így is tudtam, hogy milyen fejet vághat. – Nem vagyok hülye, nem ez volt a bajod. Azt hiszem ismerlek, de ezek után nem igazán vagyok ebben biztos. Viszont azt hittem, hogy ha gond van, akkor azt ketten oldjuk meg, megbeszéljük. Te végig mellettem álltál, amikor Torával összevesztünk. Miért nem engeded, hogy én is melletted legyek? Hogy segítsek? – elragadtak az érzelmeim, aggódtam nagyon a fiú miatt.
– Nem akarom, hogy mellettem legyél – remegett a hangja, ahogy ezt kimondta. Én viszont teljesen lefagytam. Nem akartam hinni a fülemnek. – Nem csak most... Soha többé.
– Nézd, ez most nem a legjobb alkalom arra, hogy viccelődj – karja után nyúltam, de elhúzta azt.
– Fejezzük be, rendben?
– Takashi... - nem, ez kizárt. Nem történt semmi, nincs oka ilyeneket mondani.
– Holnaptól... Csináljunk úgy, mint két idegen.
– Nem kell ezt tenned, mindent meg tudunk oldani... – kétségbeesetten lépdeltem felé, de ő csak egyre távolabb ment tőlem.
– Nincs mit megoldani. Ne haragudj, el se kellett volna kezdenünk ezt az egészet – egy világ omlott össze bennem. Szinte biztos voltam benne, hogy ez csak egy rossz álom. Azt hittem ki akarunk békülni, erre most a semmiből szakít velem?
– Ez nem igaz. Tudom, hogy nem. Valami történt, és nem akarod elmondani. Nem érdekel, ha titkolózol, de ne lökj el magadtól. Kérlek... – hangom alig hallható volt, ahogy beszéltem.
– Nem titkolok semmit, fog már fel! Vége, ennyi! Vicces volt, amíg tartott, de nem lesz folytatása! Az agyamra mész! Próbáltam kedves lenni, de folyamatosan a nyakamon vagy, nem kapok tőled levegőt. Elegem van! Tűnj el az életemből! – emelte fel hangját. – Mégis miből gondoltad, hogy komoly ez az egész? Összejártunk szórakozni, de ez ennyi volt. Nem akartam tőled semmit, soha - beharaptam alsó ajkamat, hogy valamennyire visszafojtsam azt a hatalmas hisztérikus zokogást, ami éppen kitörni készült belőlem. Testem teljes egészében remegett. 
– Szóval neked az volt vicces, hogy teljesen hülyét csináltál belőlem? – magam elé meredve motyogtam. 
– Nem tehetek róla, hogy te többet láttál ebbe az egészbe – ez volt az utolsó csepp. Ha tényleg igazak voltak a szavai, akkor teljes szívemből gyűlöltem. Az elejtett apró bókok, az óvatos, lopott csókok, az éjszakák, amikor csak egymásnak éltünk. Mindvégig egy játék volt számára? Nem nagyon realizáltam mi is történik, szinte gondolkodás nélkül pofoztam fel. Könnyeim megállás nélkül potyogtak. Cselekedetemre nem szólt semmit. Csak némán állt előttem, ahogy sírtam. Szó nélkül fordultam meg, majd a társaságot elkerülve szaladtam el. Nem akartam senkivel sem beszélni, nem akartam, hogy tudják, mennyire szánalmas is vagyok. A legalapvetőbb csajozós trükknek dőltem be. Nevetséges. Én tényleg azt hittem, hogy szeret, úgy, ahogy én őt. Hazafelé hatalmas kerülőt tettem. A telefonomat kikapcsoltam, tényleg senkivel sem akartam beszélni. A folyóparton ülve csak néztem, ahogy a Hold és a csillagok visszaverődnek a vízről.
– Hogy lehettem ekkora hülye? – térdeimet átkaroltam, szorosan magamhoz ölelve felhúzott lábaimat. Mint egy film, úgy peregtek le előttem az eltöltött percek. Túl könnyen hittem el mindent, hogy nekem is járhat a boldogság. És az csak még inkább zavart, hogy Kazutorának teljesen igaza volt. Hogy nem kellett volna ebbe belemennem. Milliószor elmondta, én pedig milliószor hittem inkább Takashiban, mint a bátyámban. Talán erre mondják, hogy a szerelem elvakít, nem tudom. Valahogy nem is észleltem az idő múlását, egyedül az tűnt fel, hogy a Nap első sugarai verődnek vissza immáron a vízről. Az egész éjszakai sírás kimerített, haza kellett volna mennem, de nem akartam. 
– Ott van! – hallottam magam mögül egy ismerős hangot, majd az autó ajtajainak becsapódását. – Bassza meg, egész éjszaka kerestünk – egy pulóvert terített hátamra, majd leguggolt mellém Shinichiro. – Gyere, hazaviszlek, Kazutora már nagyon aggódott – mint egy bábu, nem tettem semmit, csak ahogy az idősebb felsegített mozogtam. Ahogy elindultunk az autóhoz, akkor vettem észre, hogy Chifuyu és Emma is ijedten néznek rám a gépkocsi mellől. 
– J-jól vagy? – hallottam Emma hangját, de nem válaszoltam. Beültem az autóba, és meredtem ki az ablakon. Innentől az események összefolynak, arra még emlékszem, hogy megérkezve Chifuyu felkísér lakásunkba, majd ott Kazutora a nyakamba borul, de utána semmi. Valószínűleg az egész éjszakai sírás annyira kimerített, hogy szinte azonnal elnyomott az álom.