[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

3. fejezet

– Szóval, te is akkora áruló vagy, mint a bátyád? – a szőke fiú a reakciómat várta.
– Szerintem ennél jobban is bízhatnál a társaidban, különben egyszer nagyon csúnyán magadra fognak hagyni – válaszoltam neki.
– Ezt már megtette, a kedves Kazutora – kaptam a választ.
– És belegondoltál, hogy vajon miért? Vagy csak hibáztatod, mindenféle indok nélkül? – folytattam Tora bevédését. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, de nem hagyhattam, hogy bárki is ilyeneket mondjon róla. – Tudod, ma rádöbbentem, hogy rohadt sok mindent nem tudok róla, nem tudom, hogy miért – mondandóm közben testvéremre néztem, majd vissza az előttem álló fiúra. –, de abban biztos vagyok, hogy ok nélkül nem tesz semmit. Szóval mielőtt másokat hibáztatnál, javaslom, hogy magad is gondolkozz el, hogy vajon az miért történhetett, mielőtt mindenkit ellöksz magadtól – mondandóm befejeztével elmosolyodott, majd megfordult, és visszament a többiekhez.
– Én kedvelem, eszes lány! Na, menjünk kajálni – ezzel mindenkit otthagyva előrement, a többiek pedig követték. Én csak lefagyva álltam ott.
– Ő volt Mikey, ne vedd magadra, csak tesztelt – veregetett vállba Baji, majd ő is elindult. Oldalra néztem Kazutorára, aki csak vállat vont.

Az étterem, ahova beültünk elég kicsi volt, így csak több asztalnál tudtunk leülni. Én reflexből Chifuyu mellé akartam, hiszen így szokott kinézni, amikor mi mind együtt eszünk, de mielőtt még levetődhettem volna az üres helyre, valaki megragadta a csuklómat.
– Úgyis mindig velük vagy, most barátkozz másokkal – Mikey megállt az asztalok között és körbenézett. - Tudom már, oda fogsz ülni! – ismét megiramodott, majd konkrétan lelökött az előttem lévő helyre. – Yuzuhát már ismered, mellette Hakkai, és itt melletted meg Mitsuya, jó étvágyat! – ezzel sarkon fordult, és egy másik asztalnál leült. Kétségbeesetten néztem hátra bátyámék asztalához, akik szintén értetlenül próbálták felfogni az előbbi szituációt. 
– Nyugi, nem fogunk elrabolni, vagy ilyesmi – a hang irányába fordultam. – Szia, Mitsuya Takashi - nyújtotta felém a kezét.
– Hanemiya Y/N – motyogtam.
– Szuper. Na, és Hanemiya Y/N, mit együnk? – nézegette az étlapot.
– Nekem mindegy, amit ti szeretnétek – ez nagyon kínos volt, általában mindig a fiúk rendelnek nekem is... Néhány perccel később Mitsuya aprót sóhajtott, majd letette az étlapot, rám emelte tekintetét.
– Tudod, egész este velem kell beszélgetned, mert Hakkai szinte azonnal bepánikol, ha Yuzuhán kívül más lánnyal kell beszélnie, Yuzuha meg olyan szinten szereti a testvérét, hogy ha vele van, akkor kizárja a külvilágot. Szóval, vagy velem beszélgetsz, vagy ülhetünk egész este csendben is, ahogy gondolod – arcát tartva könyökölt. – Szerintem kevésbé unatkozunk, ha beszélgetünk, mit szólsz? – aprót bólintottam. – Tudod, ez azzal jár, hogy beszélned is kell, hosszas, összetett mondatokban – olyan lassan mondta, mint ahogy az emberek sokszor reflexből a külföldiekkel beszélnek: ha az ember lassan mondja, tuti megértik. Ezen kissé fel kellett nevetnem. – Szóval tudsz nevetni is – csak úgy a semmiből jött "dicsérete".
– H-hogy? – abbahagytam a nevetést, és meglepetten néztem rá.
– Mióta először láttalak, csak szomorú vagy kétségbeesett arcot vágtál, de ezek szerint nevetni is tudsz.
– Kicsit sok minden történt ma este – gondoltam vissza.
– Rendben, ebben az esetben fagyi kelyhet fogunk rendelni, attól jobb kedved lesz, okés? – csapott az asztalra, de ez akkorára sikeredett, hogy Hakkai és Yuzuha (akiknek eddig fel se tűnt, hogy mások is ülnek az asztalnál) is ijedten felnéztek a fiúra. – Ezt nem így terveztem – nézett rám, majd mindketten nagy nevetésben törtünk ki. A fiú rendelt mindkettőnknek egy-egy kelyhet, majd amikor kihozták, egy másik asztaltól hallottuk Mikey hangját: "Ez nem igazság, nekik miért jár zászló? Az enyémben nem is volt!"
– Mindig ilyen eleven ez a társaság? – kérdeztem Mitsuyát.
– Jól hallom, te kezdeményezel beszélgetést? El sem hiszem! – vállába boxoltam.
– Ez gonosz volt... Félek az idegenektől, oké? – elmosolyodott válaszomon.
– Amúgy igen, többségében mindig nagyon elevenek... Hangosak... és kezelhetetlenek.
– Tora mesélt már rólatok egy csomót, de nem tudtam, hogy ennyire rossz a helyzet – ettem még egy kanál fagyit.
– Annyira nem rossz, ha megszokod. De ahhoz kell egy kis idő. Most kérdezhetek én? – bólintottam. – Milyen érzés, hogy egy ilyen bandában van a bátyád?
– Ezt nem egészen értem...
– Van 2 kisebb húgom, és őszintén, fogalmam sincs, hogy ez milyen hatással lesz rájuk, hogy én itt a haverjaimmal verekedni járok – a fagyi kelyhet bámulta. Mondandóján elmosolyodtam.
– Annyira nem rossz, sőt! Tudom, hogy Tora nagyon erős, és meg tud védeni, ha bajba kerülök. Persze, nem a legjobb, amikor hazaér, én pedig rohanok a kötszerekért, mert harminc helyen vérzik, de én azért büszke vagyok rá! Na meg, imádom, amikor hazajön, és elkezdi mesélni, hogy mondjuk Peh és Pah már megint miket mondtak, amik egyértelműen nevetségesek, vagy, hogy Takemichi min akadt ki. Olyan érzés, mintha én is a része lennék ennek az egésznek, hogy fontosnak érzi, hogy tudjak róla!
– De akkor szerinted miért nem az volt az első dolga, hogy bemutasson mindenkinek?
– Túlságosan is félt. Tudod, nem a legjobban indult a viszonyunk, őszintén nem tudnám megmondani, hogy mégis miként kezdtünk el kötődni egymáshoz ennyire. És persze, rengeteg dolgot nem tudok róla a mai napig, a lányok mondták el azt is, hogy nevelőintézetben volt. Azt hittem, hogy szinte mindent elmesélt magáról...
– Hidd el, oka volt, hogy arról nem hallottál. Idővel, biztos el fogja mesélni, szóval ne rágd magad ezen. Nem csak neki, de nagyjából az egész Tomannak nehéz erről beszélnie.
– Ezzel nem igazán nyugtattál meg, most csak idegesebb vagyok – szomorkás mosolyra húztam a számat.
– Akkor inkább hanyagoljuk a témát, mit szólsz? Mesélj mondjuk a családodról! Azt mondtad, másfél éve élsz Kazutorával, előtte milyen volt a családod?
– Nézzük csak, anyámat soha sem érdekeltem, apámmal soha nem találkoztam, ja, és ha ez nem elég, anyám folyamatosan be volt állva, amikor otthon voltam. 
– Azt hiszem nem nekem kéne témát választanom, eléggé mellé nyúltam...
– Ne aggódj, ha ebben nősz fel, akkor annyira nem zavaró... Mármint a helyzet az, de beszélni róla nem! – hebegtem zavartan. – De szerencsére, most van egy bátyám, aki mindennél jobban szeret, és többet nem is kívánhatnék! – hatalmas vigyorral beszéltem róla.
- Most teljesen olyan vagy, mint Yuzuha, amikor Hakkai a téma – ezen kissé felkuncogott.
– Mi van velem? – az említett felkapta a fejét, és hozzánk fordult.
– Semmi, csak szeretgesd tovább az öcsédet – válaszolta Mitsuya.
– Nem kell kétszer mondanod! – és simét Hakkai szavaira figyelt inkább.
– Akkor én kérdezek! Milyen osztagvezetőnek lenni? - vettem át a szót.
– Ez egy nehéz kérdés... Tudod, eleinte olyan semmilyen volt, 6 főből állt az egész Toman, ez csak egy olyan névleges dolog volt, a barátainkkal lógtunk, motorozgattunk, ilyenek. De amikor elkezdett növekedni a társaság, és egyre többen lettünk, kezdett eléggé ijesztővé válni a dolog. Hirtelen jött nagy felelősség, azt hiszem – kissé zavartan megvakarta a tarkóját. Éppen tovább akartam kérdezősködni, amikor észrevettük, hogy megindultak a Toman tagjai a kijárat felé. – Azt hiszem mára ennyi volt, gyere, menjünk – felkapta kabátomat az ülésről, majd amikor én is felálltam, kezembe nyomta. Mikor kissé értetlenül néztem, elkezdte magyarázni: – Bocsi, megszokás, a húgaim mindig mindent elhagynak – elmosolyodtam, majd mi is elindultunk. Mindenki elköszönt egymástól, én pedig az ott maradt barátaimhoz battyogtam.
– Na, hogy érezted magad? – kezdett bele Chifuyu.
– Élveztem, a lányok is nagyon aranyosak voltak, és Mitsuya is nagyon kedves volt az étteremben! – lelkendeztem. – Köszi, hogy elhoztatok! – ekkor bátyámra néztem, aki a leginkább az este ellen volt.
– Majd hozlak legközelebb is – összeborzolta hajamat, majd fejével motorja felé intett. – Menjünk, még a végén rám fogod, ha holnap rosszul teljesítesz a suliban.
– Igenis! – elköszöntem Bajitól és Chifuyutól, majd Kazutora mögé ülve elindultunk haza.