Sherlock - Percepció

2. Virágzás

Veronica rengeteg lehetőséget átpörgetett fejben a Baker Street felé vezető úton; számolt azzal, hogy komoly pénzügyi tárgyalásba fordul a találkozó, gondolt félelemtől fűtött visszautasításra és mélyen legbelül még talán a gáláns megmentő képének lángja is fellobbant előtte. Nem az a fajta lány volt, aki úton-útfélen meglepetésekbe botlott - inkább ő maga volt a rendezett, de villámcsapás-szerű káosz királynője.

Ha létezett azonban olyan, amit nem lehetett előre látni, az Sherlock Holmes reakciója volt.

- Nos, úgy tűnik ennek ellenére él és virul, nem éppen egy tehetséges bérgyilkossal hozta össze a szerencse. Csak magam hatféleképpen tudnék végezni Önnel ebben a szobában és még csak észre sem venné a legutolsó pillanatig, amikor már túl késő lenne, így kérem... - nyomta meg a szót, majd hunyta le szemeit fáradtan. - Kápráztasson el azzal, hogy kifejti miért jött hozzám a rendőrség, vagy egy személyi testőr helyett.
A lány úgy bámult rá, mintha felpofozták volna a nyers megfogalmazással, mely kifejezetten váratlanul érte. A beszélgetés feletti irányítókart mindig az ő finoman manikűrözött ujjai ölelték körül, attól függetlenül, hogy a vele szembenálló egy nagyszájú gimis volt, vagy egy világvezető cég fejese. A tanácsadó-nyomozó azonban kizökkentette, önbizalmát porrá zúzta és felszínes érdektelensége kiugrasztotta a figyelemért könyörgő kislány-énjét a bokorból. Kétségbeejtő.

- Van egy kisváros New York államban, kívülről igazi képregényekbe illő csodálatos helynek tűnik. A neve... Riverdale - gyors pillantást vetett a férfira, hogy lássa egyáltalán figyelmet szentel -e neki. - Hallott már róla, Mr. Holmes?
- Nem, de gondolom mindjárt felvilágosít, ahelyett hogy a lényegre térne.
- Naná. Egy jó történethez idő és türelem kell - húzta ki magát a lány, kiélvezve a másodperceket mikor végre ő beszélt, s a másik hallgatott. - A város közössége bámulatosan összetartó, tényleg szinte mindenki ismeri egymást innen-onnan, hisz ugyanoda járnak enni, mozizni, vagy csak bevásárolni. A látszólag juharsziruppal való üzletelésre épült város azonban ennél sokkal... sokkal sötétebb. Drogok cserélnek gazdát az iskolák folyosóin, utcai bandák küzdenek a területekért és egyes esetekben volt, hogy sorozatgyilkosok jártak közöttünk, hónapokig félelemben tartva az egész községet.
- Hónapokig... - Sherlock hitetlenkedve felhorkantott. - Kezdem látni, miért nem a helyi erőkhöz fordult, nevetséges nyomozói munka lehetett.
- Ami azt illeti, én és a barátaim oldottuk meg azt az ügyet.
A férfi sűrű pislogással reagált csupán a megjegyzésre, de még ebből is tökéletesen érződött a ki nem mondott gúny súlya.
- ...Értem.
- Maga nem vesz komolyan.
- Maga meg viccel velem - vágta rá rögvest. - Hetes alatt a Baker Street-et sem hagyom el, a városa pedig egy harmatgyenge kettes egyelőre, ne nevettessen.

Veronicat kezdte megőrjíteni a szobában rekedt frusztráltság fojtogató karja, így ideje volt az alaposan kidolgozott beszédét elfelejteni. Hagyta, hogy a szíve vezesse a továbbiakban és idegesen felcsattant.
- Hiszen még végig sem mondtam...!
A másik unottan a teás csészéje felé nyúlt, miközben mormogta a választ.
- Semmi érdemlegeset nem mondott eddig, feltételeztem a többit sem éri meg kivárni.
- Mr. Holmes az anyámat elrabolták és jelet hagytak nekem, hogy én leszek a következő!

A csésze megállt a levegőben, méghozzá olyan éles váltással, hogy a kihűlt ital egy része átbukott a perem felett. Ahogy az első csepp lassan végiggurult a porcelán fényes felületén, úgy szaladt végig az izgalom alattomos szikrája is a testén. Befészkelte magát a fejébe épp abban a másodpercben villantva reményt, mikor a folyadék a fotel borítását érte.
Sherlock hirtelen magához tért a számára lelassult pillanatból és hangos koccanás zaja kísérte a csésze landolását az aprócska tányér tetején.
- Csakhogy a lényegre tért - fordult ismét Veronicahoz, ezúttal kemény szemkontaktust kezdeményezve. - Hallgatom.