Sherlock - Percepció

14. Üzenet

Üde téli szellő simogatására ébredt a nyomozó. A nyitott ablakon át kúsztak be a szobába a jeges ujjak, hogy libabőrt hátrahagyva végig suhanjanak nedves bőrén, míg ő nagy nehezen kinyitotta szemeit, s halk, fájdalmas nyögések közepette felült az ágyban. A kinti levegő gond nélkül férkőzött be a vékony köntös alá, a hideg is kirázta fagyos érintésétől. Fogalma sem volt mennyi ideig lehetett kiütve, ám az égbolton tündöklő nap szögéből ítélve legalább délután kettő felé járhatott az idő.
Pokolian fájt a válla. Az éjjeli rögtönzött kötés némileg szétcsúszott, annak ellenére, hogy Veronica minden tőle telhetőt megtett az ügy érdekében.
Veronica.
A férfi megdörzsölte arcát és igyekezett megzabolázni gondolatait. A tánc, a mentőakció, a gondoskodás és a tény, hogy feltehetőleg ismét egy ágyban töltötték az éjszakát, mind-mind hozzájárult a ránehezedő súly nyomásához. Gyűlölte önmagát, gyengének tartotta saját testét, hogy az hagyta az érzelemnek nevezett kémiai defektet irányítani az estély során. Fejében szüntelenül játszódtak a bál különböző jelenetei, akár egy régi kazetta megrongálódott szalagján futó képek; a keze a lány derekán, mikor az hozzásimult tánc közben, az eltökélt csillogás szemeiben, ahogy a fegyvert a támadóra szegezte... a könnyed csók a homlokán, mikor megmentője azt hitte, már elnyomta az álom.

Sherlock meglehetősen komor arccal ejtette ölébe kezeit. Ez így nem mehetett tovább. Az ügy a teljes figyelmét követelte és minden másodperc, melyet a rejtély felgöngyölítése helyett a lányhoz való szükségtelen közeledéssel töltött, csupán értékes momentumok elvesztegetése volt. Muszáj volt dolgoznia, rajta kívül senki nem oldhatta fel az összegubancolódott szálak kialakította csomót.
Legalábbis ezt mondogatta magának.
Az igazság ennél sokkal kuszább, érthetetlenebb, s legfőképp borzalmasabb volt, ugyanis mélyen belül érezte, hogy megmozdult benne valami. Minden egyes kettesben töltött perc, elharapott sejtelmes megjegyzés és óvatos érintés egyre közelebb vitte ahhoz, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul megszüntesse a köztük húzódó távolságot. Habár hangtalanul, kósza felvetésként futott át az agyán, még így is visszataszítónak találta önnön gyengeségét... az ördögbe is, hiszen majdnem megcsókolta!
Nem engedhetett meg magának effajta ballépést; nem, amikor jelentős korkülönbséggel néztek szembe és egyébként is, szerelmet kívánt volna tőle a szituáció. Ez pedig olyannyira veszélyes terepnek bizonyult, hogy bolond lett volna megtenni az első lépést.

Komor gondolatainak medréből a konyhából kiszűrődő halk dúdolás rántotta ki. A férfi erőt vett magán, s bal karjával a sérült vállat óvó kötést igazgatva támolygott ki a szobából, hogy pontosabban szemügyre vegye a hang forrását.
Veronica egy fekete-fehér, elfolyt kockákra emlékeztető mintával díszített ruhában tevékenykedett a konyhában; szokásától eltérően, mezítláb sürgött-forgott, elővette a jéghideg narancslevet, megmozgatta a serpenyőben piruló bacont és valami vidám dalocskát dudorászva pakolta elő a tányérokat. A férfi közeledtét érzékelve, felkapta fejét és egy kedves mosolyt küldött felé.
- Hogy vagyunk, álomszuszék? - támaszkodott félkézzel a konyhapultra. - Délelőtt elugrottam Pop 's-hoz reggeliért, de sejtettem, hogy mire magához tér, már nem lesz meleg, így gondoltam összeütök valami frisset. Oké, bevallom, nem vagyok egy Martha Stewart, de ha a sebét el tudtam látni, csak nem egy angol reggeli fog padlóra küldeni.
Olyan lendületesen magyarázott, hogy a szerepek megfordultak és Sherlock ködös elméjének kellett az a néhány másodperc, hogy fel is fogja az elhangzottakat. Nagyot pislogva indult el az étkező asztal felé és szó nélkül leroskadt a legközelebbi székre.
- Szerzett morfiumot?
- Tessék? - meredt rá Veronica. - Nem, a boltban a kenyér és a tej között üres volt a helye a polcon. Honnan a fenéből szereztem volna?
- Lövésem sincs, ezért kérdeztem - morogta fáradtan. - Talán Ms. Cooper barátja, Dr. Curdle segíthetne. Vagy ha már nyakamon egy drogos motoros horda, hasznukat is vehetnénk.
A lány vonásai kemény arckifejezésben merevedtek meg, s a dúdolgatós énjét maximálisan elfújta a december eleji szellő. A sercegő serpenyőt hanyagul félrelökte az indukciós lapról és csípőre tette kezét.
- Mi ütött magába?
- ...Egy kés. Tegnap este.
- Összekanalazom, egész éjjel a gondját viselem, sőt, főzök magának, erre a reakciója, hogy az első mondatával kérdőre von, miért is nem elégítettem ki a drogos igényeit? - hitetlenkedett, láthatóan idegesen.
- Kezd elvörösödni, vegyen néhány mély levegőt.
- Ne mondja meg mit tegyek! - csattant fel. - Olyan nehezére esne CSAK EGYSZER hálásnak lennie és kipréselni egy köszönömöt, mielőtt lehurrog valamiért?
- Ne állítson fel rólam tévképzeteket, majd vesse szememre, mikor az ábrándjai nem találkoznak a valósággal, az önmaga gerjesztette csalódás nem az én hibám. - leheletnyit felvonta szemöldökét beszéd közben, mire a lányból kitört egy hűvös nevetés.
- Hát ez remek. Akkor kösse át magának a sebet - csóválta a fejét az érzelemmentes mosollyal arcán, mely úgy tűnt, szinte odafagyott. - Ne állítson fel tévképzeteket rólam és gondolja, hogy segítőkész nővérke vagyok.
Sherlock szemei összeszűkültek.
- Jó, kiváló! Viselkedjen óvodás módjára a nyomozás kellős közepén, miért is ne?
A lány egy darabig csak bámulta és megrezdülő arcán többek között a csalódottság jelei is feltűntek. Megragadta a konyharuhát, majd némán beletörölte kezeit.
- Tényleg nem tudom, mi ütött magába... - kezdte szárazon, miközben a rongyot ledobta az étkező asztalra. - ... De ha abbahagyta ezt az undok színjátékot és visszatért az a férfi, akit tegnap még meg akartam menteni, tudja hol talál.