Sherlock - Percepció

25. Trója

Lágy hegedűszó töltötte meg a ház élettelen szobáit. Az aranyló varázslat fürgén terjedő kúszónövényként szökött be minden helyiségbe, ahol az elszürkült, rideg valóságot színektől ragyogó mesévé változtatta. A temérdek szörnyűséget megélt ház lerázta a múlt poros láncait és tetőtől talpig pompás otthonként köszöntötte Veronicat a pusztulásra ítélt nap reggelén.
Egy nagy nyújtózást követően könyökölt fel az ágyban, mielőtt fáradtan hunyorogva felmérte volna környezetét. A napsugarak áztatta függöny lustán táncolt a kintről beszűrődő szellő könnyed diktálására, a résnyire elnyílt ajtó pedig beengedte az édes dallamot, mely boldogan asszisztált a természet játékához. A lány tekintete a mellette lévő gyűrött ágyneműre siklott és szemeiből rögvest elillant az álom. Finoman végigsimított a férfi illatát féltve őrző lepedőn, s ajkai elégedett mosolyra húzódtak, amint a friss emlékképek elöntötték elméjét. Ha behunyta szemeit, érezte gyöngéd érintését a bőrén, hallotta rekedtes hangját, ahogy egy óvatlan pillanatban a nevét suttogta és majdhogynem sebesre csókolt ajkai még élénk bizonyítékként szolgáltak igazi érzéseinek lehengerlő erejét illetően.
Szívesen szemezgetett volna még az éjjel szédítő képei közül, azonban kíváncsisága kerekedett felül a hangszer igéző hangját hallgatva, így lassan kikászálódott az ágyból és kedvenc fekete, halvány-arany virágokkal díszített szatén köntösébe bújva követte a dallamot.

A férfi az ablaknál állt és elmerülve saját gondolatainak örvényében, a semmibe bámulva játszott a hegedűn. Ahogy karját megemelte egy-egy trükkösebb hang előcsalogatásakor, a világoskék ing megfeszült hátán és a fiatal nőnek minden erejére szüksége volt, hogy a látvány ellenére visszafogja magát. Az éjszaka valószínűleg épp eléggé távol lökte az alapvető komfortzónájának határától - kora reggel rávetni magát talán ezek után mégsem lett volna a legjobb döntés.
Egy darabig figyelte még az ajtókeretnek dőlve, aztán mikor elhalt az utolsó hang is, halkan, épp csupán jelképesen tapsolni kezdett.
- Megtarthatlak ébresztőnek? - nyomta el mosolyát, mire Sherlock végre megfordult és egy röpke pillantást vetett rá.
- Hízelgő, de az én ízlésemnek kissé lapos munkakör - az asztalon heverő nagyalakú noteszbe vésett néhány hangjegyet. - Hogy aludtál?
- Tényleg érdekel?
- Az emberek ezt kérdezik.
- Nem Sherlock, az emberek egy ilyen éjszaka után azt kérdezik van e tüzed és kimennek az erkélyre rágyújtani - nevette el magát halkan, majd kissé zavarodott arcát látva inkább kivételesen megfosztotta szenvedéseitől egy témaváltással. - Mit játszottál?
- Saját szerzemény - tette le a tollat a noteszre és ismét kezébe vette a vonót. - A komponálás segít megtisztítani az elmémet.
- Van már címe?
Az édes dallam ismét felhangzott, így a lány további kérdezősködés helyett az asztalhoz lépett és kezébe vette a lapokat. A tetején határozott, dőlt betűkkel a Magna Victoria szavak virítottak, s habár nem konyított túl sokat a latinhoz, ezt a kifejezést bizony jól ismerte. Nagy győzelem... a darab azonban nem épp harci indulónak hangzott, sőt, a húrok szívmelengető játéka egyenesen körülölelte. Amint a férfi befejezte és újabb jegyzetekkel látta el a visszahelyezett félkész kottát, Veronica szórakozottan oldalra biccentette fejét.
- Ez gyönyörű lesz. Magna Victoria... Tudtad, hogy a nevem is latinul valami hasonlót jelent?
- Tévedsz - emelte vissza a hangszert kulcscsontjához komoly arccal. - Pontosan ezt jelenti.

A hegedű ismét szelíd énekbe kezdett és a lány még levegőt venni is elfelejtett. Egy része meg akarta csípni magát, hogy ellenőrizze nem az elméjének saját gonosz trükkje kreálta csupán a pillanatot, a másik fele viszont megálljt parancsolt a mozdulatnak. Ha ez nem volt több mézédes álomnál, sosem akart belőle felébredni. A férfi bámulatos műgonddal tartotta fenn a vonó és hangszer közti harmóniát, az az aranyló varázs pedig bekúszott a másik bőre alá és belülről töltötte fel gyengéd melegséggel. A Riverdale északi felén tornyosuló rideg Lodge-ház időtlen idők óta először élettől tündökölve nézett szembe az ébredező kisvárossal.
A komponálás folyamatát megszakítva, amint a vonó elkerült az útból, Veronica a zenész elé lépett, lábujjhegyre állt és könnyed puszit lehelt ajkaira, ami persze még a közelmúlt eseményei ellenére is meglepte a másikat.
- Ezt mire véljem?
- Szépet mondtál.
- Tényeket közöltem - ráncolta homlokát a férfi. - Meglep, hogy a tisztázatlan nyelvészeti kutatómunkán alapuló egyszerű fordítás ilyen sziporkázó örömmel tölt el.
- Persze, pont az - Veronica alig bírta elnyomni mosolyát, miközben átölelte nyakát. - Kinek készült ez?
- Nem vagy ostoba, ne tegyél fel olyan kérdést, amire már nyilvánvalóan tudod a választ.
- Mi van, ha tőled szeretném hallani?
- Csalódás - közölte szemrebbenés nélkül. - Nem fecsérlem az időmet romantikával átitatott, haszontalan csevegésre, ha szentimentális maszlagra vágysz, keresd fel Johnt.
- Szóval dalt írni nekem abszolút rendben van, de kimondani, hogy nekem készült túlmegy minden határon. Értem én, te önkifejezési problémáktól szenvedő Rómeó - csóválta fejét immár egy széles mosollyal arcán, mert látta mennyire lefárasztja az ilyen megjegyzéseivel. - Ebbe most te másztál bele; minek szereztél nekem dalt, ha tudtad, hogy úgyis nyaggatni foglak vele, hm?
- Mert a közhiedelemmel ellentétben, képes vagyok összekötni a kellemeset a hasznossal és felhasználni a háborgó elmémet lecsitító komponáláshoz a barátnőm okozta érzelmi kontextust.