Sherlock - Percepció

5. Partner

Három gyors koppanás az ajtón.
Ennyi kellett ahhoz, hogy Sherlock felkapja a fejét és tekintete azonnal a törött asztali lámpára vetődjön. Az éjszakai kristálytiszta fenyegetés emléke még élénken élt benne, s ezúttal nem tervezte elmulasztani a találkozót gyáva ellenségeivel.
Felpattant az asztaltól, megragadta a kissé leamortizált tárgyat és olyan lendülettel tárta ki az ajtót, hogy kora reggeli látogatója arcába vágja a rögtönzött fegyvert, hogy alig bírta megállítani a mozdulatot az utolsó utáni pillanatban.
- jÉZUSOM, én vagyok az! - sikkantott fel Veronica hátrahőkölve és egy jelentőségteljes pillantással mérte végig a másikat. - Akár meg is mondhatja, ha nem szereti a friss fánkot reggelire, nem kell rögtön nekem esni.
Sherlock leeresztette a kis lámpát, s megszabadult a tüdejét feszítő fáradt sóhajtól.
- Valaki mást vártam.
- És azt a valakit egy éjjeli lámpával akarta leszerelni... ahelyett? - a lány bepillantott mellette a szobába és lassan rámutott az asztalon pihenő késre.
- Figyelembe véve, hogy a támadó fizikai adottságairól nem rendelkezem információkkal, a győzelmet befolyásoló további tényezők közül a távolság és gyorsaság marad megfontolandó faktornak; jelen esetben pedig utóbbi szolgál a javamra. Tekintve az asztali lámpa súlyát és hosszát, az erő-erőkar fizikai törvénye alapján...
- Eszébe se jutott, hogy van egy kés is az asztalon, mi? - vágott közbe a lány elnyomva mosolyát, mire Sherlock csupán néhány másodperc szünet után bökte ki a választ.
- ...Lehet. Fánkot hozott, jól hallom?

Veronica ezúttal halk nevetés kíséretében biccentett és további udvariaskodás nélkül besétált a motelszobába. A friss mázas süteményekkel teli papírdobozt és forró kávéval megtöltött termoszt az asztalra helyezte, miközben feltűnésmentesen megleste a szétpakolt dolgokat: az édesanyja magassarkúja, a minta a falról, a detektív készlet, térképek, az ikonikus szürke vadászsapka, egy éles kés, számára semmitmondó feljegyzések, na meg egy laptop.

Szóval alig aludt az éjjel. Nagyszerű. Pontosan erre volt szüksége mindkettejüknek; egy kimerült, arrogáns lángelmére.

- Húzós éjszaka?
- Abszolút irreleváns - legyintett a férfi, mintha egyenesen untatná az egész. - Csak egy újabb bájosan lapos üzenet, hogy az életem veszélyben forog amennyiben folytatom a nyomozást. Óh kávé, nagyszerű, ugye nekem hozta?
- Hogy m- igen, Önnek - pislogott döbbenten. - Megfenyegették az éjszaka?!
- Igen persze, de lépjen már túl rajta, dolgunk van - sóhajtotta Sherlock és belekortyolt az erős fekete kávéba, miközben ismét elhelyezkedett a számítógép előtt. - Találnom kell egy laboratóriumot, hogy elemezzem a mintákat. A cipő talpa jelöli ki a térképen a pontot, ahová a viselője utolsó útja vezetett, de ehhez mikroszkópra és vegyész felszerelésre van szükségem. Ismer ilyen helyet a városban?
- Milyen közös munka? Maga megmutatja a helyszínt, én megoldom az ügyet - Veronica gyerekesen elmélyítette a hangját az utánzás közben, mielőtt egy diadalittas és elégedett mosolyra húzódtak volna ajkai. - Kellek magának, látja?
- Ezt a Google-től is megkérdezhettem volna, ne bízza el magát - forgatta szemeit a férfi, s felnyitotta a laptopot. - A jelenléte éppen csak kapóra jött, de ez esetben...
- És mégis mi a terve? Bemasírozik a kutatóközpontba, és néhány kompromittáló következtetés kijelentése után gondolja hagyni fogják, hogy kedve szerint használja az eszközeiket?
- Nagyjából.
- Riverdale-nek nincs laboratóriuma - a másik a fejét kezdte csóválni, aztán nekidőlt az íróasztalnak és lazán lehajtotta a laptop tetejét, hogy magára vonja a figyelmét. - De szerencséjére...van egy igazán jó kapcsolatokkal rendelkező személy, aki hajlandó segíteni Önnek minden udvariatlan beszólás ellenére is: moi.

Sherlocknak nem kellett túlzottan megerőltetnie magát, hogy felfogja a francia szót, azonban elfogadni az ügy javát szolgáló járulékos terhet a lány személyében, már sokkal inkább nehezére esett. Nem feltétlen a társ fogalmával akadt problémája - hiszen John segítségére habozás nélkül rábólintott volna - ám az idegein táncoló elkényeztetett kislány pont eggyel lépte túl a tűréshatárát minden alkalommal, mikor fecsegni kezdett.
A férfi lassan hátradőlt a széken, s egy látványosan kétkedő pillantás kíséretében reflektált végül az ajánlatra.
- Segít, és én cserébe...?
- Beavat a nyomozás minden részletébe. Nincs több faképnél hagyás, sem sejtelmes megjegyzés. Hagyja, hogy az ügy részese legyek - karjait összefonta maga előtt, hangja egy árnyalattal lágyabbra váltott. - Az anyámról van szó, Mr. Holmes... a családunkért pedig minden követ megmozgatnánk, nem igaz?
Nehéz csend telepedett rájuk, szinte vállaikat karcolta kellemetlen súlyával. Veronicanak megvoltak a maga démonai és keserű emlékei, melyek kíméletlen nyomást gyakoroltak láncra vert lelkére - míg a másik az élete sötét korszakának fájdalmas emlékeit pörgette végig oly gyorsasággal, hogy a lapok majd' megégették ujját.