Sherlock - Percepció

9. Veszély

Nagymacskák.
Habár a híres blogon minden alkalommal a vadászkutya hasonlatához vezettek vissza a szálak, a metafora nem tűnt tökéletesen helyén valónak. A pumák egyedül, általában lesből támadtak, puha mancsaik finoman nehezedtek a porhanyós földre miközben megközelítették a gyanútlan áldozatot. Harapásuk bármely háziasított kutyánál erősebb volt, s egyetlen jól megtervezett mozdulattal intézték el az ellenfelet. Célra álltak, megfigyeltek, hangtalanul kivárták a megfelelő pillanatot és mikor elérkezett az idő, könyörtelen gyorsasággal ugrottak.

Veronica minden alkalommal - mikor szinte szikrákat hányt körülötte a levegő olyan magas fokon égett - egy veszélyes nagymacskának látta a férfit. Egy az összes lépését tökéletesen megfontolt pumának, mely tiszta értelmet tükröző tekintetének kereszttüzében ott feszengett az oly ravaszul elrejtőzni kívánt bizonyíték. Némileg megrémisztette, hogy egyik másodpercről a másikra képes volt ilyen kegyetlen, érzelmektől eltávolodott módba kapcsolni, ugyanakkor viszont megbújt valami más is emögött...
Valami megfoghatatlan.
Valami veszélyes.

Valami, amely ilyenkor úgy vonzotta, mint gyenge molylepkét a perzselő lángnyelv.

A fiatal nő emlékeztette magát korábbi veszekedésükre, mert tisztában volt vele, hogy azonnal le kellett hűtenie magát. Legutóbb Sherlock némasággal jelezte az irányába, hogy az égvilágon semmit nem számított neki a lány jólléte, s minden esély megvolt rá, hogy ez soha nem is fog változni. A férfi élt-halt a munkájáért, ám az emberi tényező lelketlen eszközzé vált a kezei között és Veronica pontosan tudta, hogy emiatt nem engedhette meg magának a pillanatnyi hév sziklájáról kipattant vonzalmat jelentő szikra dédelgetését.

A Pembrooke ajtaján nagy lendülettel áttörve Sherlock a dolgozószobában büszkén álló könyvespolchoz rohant és őrült tempóban futtatta végig ujjait a művek kemény kötésén. Minden rezdüléséből sugárzott a szenvedély, a bizonyítási vágy, és Veronica újfent azon kapta magát, hogy haragtartás helyett úgy bámulja őt, mint egy tökéletesre faragott mestermunkát.
- Mint egy betépett könyvtáros - köszörülte meg a torkát végül az ajtófélfának dőlve, mire egy gyors lesújtó pillantást kapott. - Csak mondom. De ha az újságok igazat mondanak, ezek közül egyedül a könyvtáros jelző áll távol magától.
- Keresek valamit.
- Én is a józan eszemet, de azt elhagytam már akkor, mikor Önt először felkerestem.
A nyomozó le nem vette tekintetét az előtte tornyusoló szekrényről, s mindössze alig hallhatóan mormogta a választ.
- Elhagyta azt már korábban is Mr. Andrews hálószobájában.

Ekkor Sherlock felhagyott a polc tüzetes átvizsgálásával és az íróasztalhoz fordult. A fiókok sorra majd' kiszakadtak a helyükről olyan energiával rántotta ki őket, míg végül egy kulccsal lezárthoz nem ért. Szó nélkül elővette az álkulcskészletet és a nem épp atombiztos lakat perccekkel később már meg is adta magát egy halk kattanás kíséretében.
Ott volt.
Sherlock végre megtalálta a keresett kötetet és innentől fogva minden figyelmét neki szentelte. Lassan kihúzta a többi érdektelen tárgy közül, újra felállt és ujjaival óvatosan végigsimított a borítón, akár egy felfedező a frissen kiásott felbecsülhetetlen értékű lelet felületén.
Veronica nem akart rákérdezni mi is történik valójában, túlságosan sértett volt még ahhoz, hogy megadja az újabb lehetőséget a másiknak néhány élből rávágott beszólásra. Szerencsére azonban még csak szükség sem volt kérdésekre; rögvest felismerte a férfi kezei közt pihenő könyvet a borításáról.
- Hamlet...?
Sherlock felkapta a fejét.
- Olvasta?
- Régen a kedvenc drámám volt. Kislányként ez volt az első darab, amit színházban láttam.
A férfi szemöldöke a magasba szökött, aztán bosszankodva megrázta a fejét, miközben belelapozott a könyvbe.
- Tudtam, hogy láttam már valahol a virágok effajta kombinációját, és éreztem, hogy maga lesz a kulcs, mégsem figyeltem a jelekre, micsoda amatőr hiba! - nyomta meg a szót halkan szitkozódva, s fürgén lapozgató ujjai hirtelen megálltak egy oldalon. - A zsenialitást kerestem az egyszerűség mezején, míg a megoldás mindvégig az orrunk előtt hevert.