Sherlock - Percepció

26. Vallomás

A feszültség a tetőfokára hágott. A greendale-i szakadatlanul süvítő szél elcsendesedett, nem száguldott el az épület mellett a főútról letévedt autó sem - minden mozdulatlan, fagyott volt, mintha a külvilág is megérezte volna a pillanat súlyát. Két pisztoly állt szemben egymással, s akár egy régi western-film elcsépelt párbaj jelenetében, az egyetlen kérdés tisztán és világosan égett a jelenlévők fejében: ki lesz a gyorsabb?
Az idegtépő másodperc hosszúra nyúlt.
Hermione jelentőségteljes pillantást vetett férjére, mialatt megrettenve hátrált néhány lépést.
- Hiram... - suttogta fojtott hangon. - Ugye nem fontolgatod komolyan, hogy...
- ¡Basta! - állította le azonnal, ádáz tekintetét pedig le nem vette ellenségeikről. - Gondolkodnom kell.
Ahogy a szorult helyzet lassan elviselhetetlenné vált és az ujjak megfeszültek a ravaszon, hirtelen egy hang törte meg az irodára telepedett újabb nehéz csendet.
- Egész nyugodtan, nem sürgős az ügy, sőt, egyenesen udvariatlanság volt a részünkről nyomást helyezni Önre a pisztoly jelenlétével. Ms. Lodge, ha volna szíves addig feltenni vizet a teának... - szólalt meg egykedvűen Sherlock, mire a Lodge-család mindhárom tagja csúnya pillantásokkal jutalmazta.
- Azt hiszi vicces? Hogy idejön, ellenem fordítja a saját lányomat, okoskodik egy sort, eljátsza a sérthetetlent és máris megúszhat mindent? - sziszegte fogai között a szavakat a férfi, Veronica meg csupán biccentett.
- Ja, lényegében ez a teljes személyisége egy mondatban.
- Mondhatnék valamit, mint a srác a fegyverrel a kezében? - szúrta közbe Archie feszülten és minden szempár rásiklott. - Mr. Lodge, lássa be, hogy most vesztett és tegye le a pisztolyt!
Csend. Síri csend.
- Jó ég, és én elhittem egy pillanatra, hogy tényleg valami hasznosat fog mondani. - suttogta Sherlock hitetlenkedve, ám a további beszélgetés fonalát ekkor egy hangos kattanás vágta el.

Az észrevétlenül az íróasztalig hátráló Hermione átfordította az asztallap alján elrejtett kapcsolót és az irodaházban hirtelen kihunytak a fények. Az áramellátás egy harsány zúgás kíséretében szűnt meg a teljes épületben és a káosz, akár egy hosszú időn keresztül láncra verve tartott vadállat, elszabadult. Lövések zaja keveredett kiáltásokkal, csörömpöléssel, sietős lépések hagyta koppanásokkal és néhány tompa puffanással. A hirtelen kitört földi pokol, amilyen könnyen jött, úgy is távozott és néhány másodpercen belül ismét elcsendesedett minden. Míg kint felbőgött egy autó motorja, addig bent egy újabb kattanást követően ismét kigyúltak a lámpák és láthatóvá vált a vakon pusztítás ereje.

Archie levegő után kapkodva állt az asztal mellett, egyik kezével a fegyvert, a másikkal jobb felkarját tartotta. A póló ujja alól vér csordogált, de ettől eltekintve nem esett különösebb baja; a golyó épp csak súrolta.
- Mindenki jól van? - zihálta némi őszinte aggodalommal hangjában.
Veronica személy szerint köpni-nyelni nem tudott. Amint kitört a káosz, egy kar a földre lökte, majd kissé ránehezedve pajzsként óvta a sötétségben vívott értelmetlen háborútól. Az egész olyan gyorsan történt, hogy egyáltalán mire képes lett volna felfogni az eseményeket, már véget is ért a semmiből aláhullott csata. Hunyorogva igyekezett a villanás után visszanyerni látását, így némileg lemaradva realizálta mi is történt valójában. Az a bizonyos kar még mindig védelmezően átölelve tartotta és testének súlya a földhöz szögezte. Úgy helyezkedett el, hogy valamelyest eltakarja a repkedő golyók és szilánkok elől, hisz a mozdulatsor olyan ősi ösztön ébredésének eredménye volt, mely túllépett az emberi elme számára megérthető világon.

Sherlock sietve odébb húzódott tőle és az ablakhoz rohant, ám a távolodó autó fényein kívül semmi egyéb nem várta a törött üveglap túloldalán.
- Megszöktek, a pokolba is, megszöktek! - háborgott, aztán barátnőjére pillantva hezitálás nélkül folytatta. - Ha nem bódítaná el elmémet a te hibádból létrejött érzelmi kontextus, most utánuk eredtem volna!
- Hát nem csodálatos a szerelem?
- Hallgass!
A férfi idegesen kezdett járkálni és az asztal környékén keresgélni, mindenféle törmeléket szétdobálva, mialatt a vöröshajú srác értetlenül fordult a lány felé.
- Te érted miről hadovál?
- Óh, hadd fordítsam le, ez egy újabb dolog, amiben Veronica Lodge tudása parfait - hagyta, hogy barátja felhúzza a padlóról és ruháját leporolva felelt a kérdésre egy büszke mosollyal arcán. - Lényegében azt mondta, hogy szeret.
- Mégis ho-
- Az én hibám, hogy nem tudott utánuk menni, mert a teste ösztönösen engem védett, amint kihunytak a fények. Vagyis ha nem csavartam volna az ujjam köré, most lehet megállítja a rosszfiúkat, engem meg további lelkiismeret-furdalás nélkül itt hagy a lövöldözés közepén - magyarázta egyszerűen. - Vagy nem is tudom, talán még élő pajzsnak is felhasznált volna maga előtt tolva.
- Szóval szeret és örül, hogy élsz, de ha elkapta volna az ellenségeit, az még jobban feldobná...?
- Nem, azért ez így nem igaz - fonta össze maga előtt karjait elgondolkodva. - ...Egyedül annak örülne, ha elkapná őket. Engem maximum csak szeret.
- Az ég szerelmére, fogják be! - szólt közbe erőteljes hangon a szóban forgó férfi, s tovább sürgött-forgott a helyiségben, mintha valamit lázasan keresne. - Vagy tegyék hasznossá magukat, vagy némán csodálják, ahogy Mr. Andrews elvérzik, nem érdekel, CSEND LEGYEN!
Veronica felkapta az asztalról az első keze ügyébe kerülő tárgyat, s hozzávágta Sherlockhoz.
- Ha azt akarod, hogy segítsünk, hagyd abba a hisztit és avass be!
- Ez komoly? Életek múlhatnak azon, mennyit derítek ki csupán a bűnügyi helyszínből, te meg megdobtál egy tollal?
- Mázlis napod van, a tűzőgép is lehetett volna. - viszonozta a ferde pillantást, a további gyerekes civakodásnak pedig Archie hüledező hangja vetett véget.
- ...Tényleg megérdemlitek egymást.