Sherlock - Percepció

21. Leleplezés

Veronica fáradtan csúsztatta lejjebb divatos táskájának pántját a válláról az ajtóhoz érve. Hosszasan keresgélte kulcsát egy még hosszabb nap után, mely csupa unalmas egyetemi órával és üveges tekintetű pillantásokkal telt. Archie érezte, hogy valami baj van, így mindent megtett annak érdekében, hogy megkönnyítse számára a folytatást, annak ellenére, hogy elképzelése sem volt mi történhetett. Mikor utoljára látta őket még borzalmasan idegesítő módon kötődve rótták az utcákat valami rejtélyes ügy nyomában, azonban a téli szünet után Veronica úgy tért vissza, mint akit kicseréltek önmaga érzelemmentes, rideg verziójára. A kérdéseket ezzel kapcsolatban rövidre zárta azzal, hogy már vége, s akármennyire is érezte a srác a zsigereiben az elejétől kezdve, hogy egyszer úgyis ide fognak jutni, megtartotta magának az epés megjegyzéseket. Nem tervezett rontani a helyzeten egy hangos „én megmondtam" felkiáltással, bár legszívesebben kiszedte volna belőle a piszkos részleteket, hogy aztán jogos dühtől vezérelve a falra kenje a tenyérbemászó detektívet.

A lány egész úton Archie hozzáállásán kattogott, míg némán felidézte magában az
együtt töltött percek legszebb szeletkéit. Ha behunyta szemeit még érezte meleg tenyerét az arcára simulni azokon a lustálkodással telt reggeleken, mikor eljátszották, hogy a pihepuha ágyon és egymáson kívül más nem létezik; hallotta rekedtes hangját, amint azt suttogja, hogy szereti, s határozottan emlékezett arra a gondtalan, szeretettől túlcsordult érzésre, mely átjárta testét minden alkalommal, mikor a garázsban együtt zenéltek és szórakozottan énekelgettek.
Boldoggá tette. Ehhez kétség sem fért.
Éveken keresztül hitte, hogy végül az összes megpróbáltatás és kilengés arra szolgál csupán, hogy megerősítse őket, ám a különbségeik talán túl hatalmasak voltak ahhoz, hogy kiegészíthessék egymást. A nagyszájú, eltökélt New York-i üzletasszony típus és a kisvárosi, tökéletes, amerikai szomszédsrác... nem is lehettek volna kompatibilisebbek papíron.
S most, hogy elvesztette a férfit, akivel viszont érthetetlen módon működött minden, újra elgondolkodott azon, hogy talán idővel boldoggá tudná tenni az is, ha csak papíron klappolnának a dolgok hibátlanul Archieval.

A lány a kilincsre helyezte kezét, hogy a kulcsot beleilleszthesse a zárba, de erőfeszítései szükségtelennek bizonyultak: az ajtó magától kinyílt.
- Mi a... - suttogta homlokráncolva, miközben lassan beljebb lépett.
Számtalan gondolat cikázott át a fején, mint villámcsapások sorozata és szerencsétlenségére egyre rosszabb ötletei támadtak csak. Lelki szemei előtt feltűntek bérgyilkosok, fegyveres rablók és még a saját apja képe is, a felhozatalt látva, pedig igazából kezdett a betörőknek szurkolni. Óvatos léptekkel közeledett a nappali felé, hogy vészhelyzet esetén megragadhassa az első keze ügyébe kerülő tárgyat, amivel megvédhette volna becsületét, mialatt szíve hevesebb tempót diktálva dobogott tovább.
Aggodalma azonban rögtön elszállt, amint megpillantott egy ismerős alakot álldogálni az ablak előtt, neki háttal. Már az a kellemes, fűszeres illat elárulta és eleve sebzett szívét még inkább összefacsarta, hiszen oly sokszor köszöntötte ez ébredés után. Az Archieval kapcsolatos emlékek forgataga azon nyomban elhalványult és helyét göndör fürtökről, éles járomcsontokról és a legtisztább óceánokat megszégyenítő kék szemekről szóló képek vették át.
- Tudod felhívhattál volna. Semmi szükség nem volt arra, hogy feltörd a ház ajtaját.
Sherlock nem mozdult, ellenben a kanapén helyet foglaló alacsonyabb férfi felállt és tett néhány lépést felé.
- Igen, azt hiszem a drámai belépők a gyengéi - sóhajtotta. - Tudja, középső gyerek.
- Ez sok mindent megmagyaráz - a lány halványan elmosolyodott és kezet nyújtott. - Örülök, hogy megismerhetem Dr. Watson.
- John, kérem.
Veronica biccentett, de félszemmel még mindig az ablaknál ácsorgót bámulta. Fogalma sem volt mi járhat épp a fejében, de testbeszédéből kiindulva nem sok jóra számíthatott.
- Mi ez az egész? Kihallgatás? Anglia szívtipróinak találkozója?
- Ügyfélfogadás. - a lány szíve óriásit dobbant, amint meghallotta Sherlock mély hangját.
- Ha tudtam volna, valami szebb ruhát veszek fel - köszörülte meg a torkát és összefonta maga előtt védekezően karjait. - Gondolom jönnek a következtetések...?
- Nem - Sherlock lassan megfordult, s egy márványszobor kemény vonásaihoz hasonló arckifejezéssel mondta ki a szavakat. - Elmondja az igazat, tisztán és egyszerűen. Az elejétől.