Sherlock - Percepció

23. Fellángolás

Az ajtó csapódásának zaja úgy rázta fel Veronicat a gondolataiból, akár vadászpuska durranása a madarakat a lombok közül. Tekintete azonnal felé röppent, s a megszokás előtt meghajolva, bolond szíve kihagyott egy ütemet.
- Hogy érzi magát?
- John?
- Nem, Veronica - pislogott hatalmasat. - Oké, ma reggel nem volt időm sminkelni, de azért ez még Öntől is durva volt.
- Úgy értem, hol van John. - mormogta a másik egy lesújtó pillantás kíséretében, mire a lány felvonta szemöldökét és nyugodtan belekortyolt a pezsgőspohárba töltött narancslébe.
- Elment.
- Mikor jön vissza?
- Miért, fél kettesben maradni velem?
- A legkevésbé sem.
- Szerintem meg igen.
- Ne alapozzon a saját gondolataira, számtalanszor csődöt mondtak már.
- Máskor egy jó reggeltet is elég kinyögni - villantott meg egy műmosolyt az irányába. - Csak egy tipp.

Sherlock nem törődött az epés megjegyzéssel, túlságosan lefoglalta, hogy semleges álarcot erőltessen magára. Alapvetően elégnek bizonyult volna némán tenni a dolgát, amíg John kedélyes beszélgetésbe elegyedett vendéglátójukkal, azonban hiánypótló társaság híján kénytelen volt ezúttal megbirkózni a védelem nélkül maradt érzéseket befolyásoló impulzusokkal. Ráadásul mindezt reggel nyolckor.
A lövöldözés óta a két férfi több okból kifolyólag is csatlakozott Veronicahoz a Pembrooke-ban; egyrészt szükségük volt egy jól felszerelt helyre, ahol a nyomozó zavartalanul lábadozhatott John felügyelete alatt, másfelől pedig kifejezetten elengedhetetlenné vált a lány nyújtotta élő-pajzs. Amíg a fiatal nő velük volt, nem érhette az épületet támadás, hiszen a Lodge-szülők nem áldozták volna fel egyszem gyermeküket, csakhogy elpusztítsák az idegesítő férfit. Halovány biztosítéknak látszott, ám a vészterhes idők kétségbeesett megoldásokat szültek.
A búcsúcsókot követő napokban Sherlock látványosan kerülte az olyan helyzeteket, melyek visszaidézhették volna azt a féktelen varázslatot, ami minden átkozott alkalommal rabul ejtette egy részét, mikor kettesben maradtak. A tűzszünet ellenére is oly távolságtartó maradt, amennyire azt az ügy megengedte: csupán akkor szólt hozzá, ha az elengedhetetlen volt, sarkon fordult, mikor John nem állt épp a közelben, hogy hidat képezzen köztük, s előfordult, hogy inkább el sem hagyta a szobáját. Kerülte és ez kétségtelenül feltűnt a lánynak is.

Erőfeszítései ellenére azonban barátja kacagva kezet rázott a sorssal és úgy rendezték a dolgokat, hogy aznap reggel kénytelen legyen szembenézni a nővel, aki alapjaiban rázta meg egész belső világát.

- Teát?
Sherlock megtorpant az étkezőasztal mellett és gyanakodva mérte végig a lányt, aki egy látványos sóhaj kíséretében emelte fel kezeit, mintha megadná magát.
- Igen, képes voltam megcsinálni.
- Nem is mondtam, hogy nem.
- Idáig hallottam a gondolatait - állt fel az asztaltól, s egy tiszta csészével kezében tért vissza néhány pillanattal később. - Ha tetszik, ha nem, kiismertük egymást.
- Tekintve, hogy hónapokon át szemrebbenés nélkül hazudozott nekem, erősen kétlem.
- Kezd untatni azzal, hogy mindenre ez a válasza - töltötte ki a gőzölgő teát, majd felöntötte egy kevés tejjel és belekeverte a megfelelő mennyiségű cukrot. Pontosan úgy, ahogyan azt Sherlock szerette. - Ismerem magát. Látom, mit próbál előadni.
- Világosítson fel! - közölte a tökéletesen készült italt bámulva az asztalon.
- Már rég megbocsátott - Veronica könnyedén visszaült és belekortyolt a pezsgőspohárban lágyan hullámzó mimózába. - De az árulásom olyan zseniálisan egyszerű kifogás arra, hogy távol tartson magától, hogy hajlandó eljátszani a sértett kisgyereket továbbra is... Ez viszont olyan pocsékul megy, hogy inkább kerül.
A férfi leült vele szembe és ráparancsolt magára, hogy tartsa a szemkontaktust. Ugyanaz a furcsa kettősség járta át, mint a nyomozás kezdetén; szabad, nem szabad, akarom, nem akarhatom... A szentimentalitás hálóján fennakadt éjjeli lepke vergődése.
- Nem kerülöm.
- Ugyan már.
- Egyedül az ügy lezárása érdekel, nem áll szándékomban kibékülni.
- Pedig tudok egy nagyon jó módszert rá - a lány felszegte állát egy kihívó mosollyal arcán és előre könyökölt az asztalon. - Ha azt hiszi kellemes velem jóban lenni, még nem próbált békülni.
- Ön az ügyfelem - hajolt előre a férfi is, kezeit gondosan összekulcsolva, bár tekintete így is letévedt ajkaira egy óvatlan másodperc erejéig. - Semmi több.
- Voltunk már így - biccentette oldalra fejét. - Nem működött.
- Amatőr hiba, többször nem fordul elő.
- Kettesben maradni velem, miközben ilyen gyengén megy még eljátszani az érdektelent... - húzódott mosolyra ajka. - ...ez az amatőr hiba.