Sherlock - Percepció

20. Árnyék

A karácsony és az újév röpke pillanatként szállt tova, amint az idő felhagyott a realitás szabályainak követésével és a mutatók szélsebesen jártak körbe a számlapon. A valóság szövete szétfoszlott, s az, hogy percek, avagy napok teltek el, mind apró jelentéktelen információmorzsává zsugorodott. A tekintet, melyben folyton folyvást lobogott a jégkék tűz, ködössé vált, mintha egy érdektelen fátyol vonta volna meg az életadó oxigént a lángoktól.
Riverdale üres volt. Kietlen. Mozdulatlan.
Egy héj.
Akárcsak Sherlock Holmes.

A férfi egyetlen megkeresésre sem reagált; a bejövő üzenetek mappája roskadozott a különböző esetektől, a nem fogadott hívások száma régen kétjegyűvé nőtte ki magát, a hangposta anyagát meg szimplán figyelmen kívül hagyta. Nem számított ki és miért keresi, mert minden pokoli emlékeztetőül szolgált az elárulás után.
Sherlock olyan volt akár egy finomra hangolt elektronikai berendezés a gyári beállításokra visszakapcsolva. Nem utazott haza Riverdale-ből, hiszen számtalan megválaszolatlan kérdés maradt még eme önnön gyengeségéből táplálkozó, tragédiába fulladt, nevetséges háborúban, ám maradni sem akaródzott igazán. Az érzelmi megrázkódtatás olyan akadályokat gördített elé, amikkel eddig még soha nem kellett számolnia, s végtére is a legjózanabb döntésnek az újonnan felfedezett oldal elnyomása bizonyult.

Bár milliószor kereste őt a lány, nem volt hajlandó több időt pazarolni rá. A mondanivalója, a magyarázata, avagy bocsánatkérése felesleges szavak áradata lett volna, ugyanis nem létezett semmi, ami igazolhatta volna tetteit. A kezdetektől fogva másnak adta ki magát, hazugságok dagályát duzzasztotta, s rávette a legszörnyűbb dologra, amit valaha is el tudott képzelni; a kapuk óvatos megnyitására a szentimentalitás előtt.
A gyűlölet serényen építette vissza a falat önmaga és az érzelmi kontextus közé, ám annak ellenére, hogy néma fájdalmát használta ragasztó gyanánt, így sem volt teljesen képes az érdektelenség álarcát magára erőltetni. Tagadhatatlanul elvesztette a fókuszt, így mikor levetkőzte végre rövid bénultságát és elérkezett az ideje a maradék szálak felgöngyölítésének, nem boldogult a feladattal. Persze korábban is érzékelte, mennyivel megnehezítette a nyomozást, mikor Veronica befolyása és kapcsolatai nem álltak a rendelkezésre, de ez egyértelműen más volt.

A helyzet pedig odáig fajult, hogy érezte, ezen csupán az a személy segíthet, aki mindig is a helyes ösvényen tartotta.

- Azt mondta vészhelyzet van, jöttem ahogy tudtam. Mi történt?
- A fenyegetés szintje nagyobb, mint hittem.
- Sherlock, most repültem át a fél világot, hogy ideérjek, ha lehet, kicsit pontosabban...!
Rövid csend ereszkedett az előszobára; s habár következtetései közel sem számítottak olyan eszelősnek mint egyeseké, ahogy egy pillantást vetett barátjára, John Watson azonnal eljutott a megfelelő kérdéshez.
- ...Várjon, hol van Veronica?

A férfi arca megrándult a név hallatán és sarkon fordult, hogy visszavonuljon a bérelt vendégház konyhájába. A helyiség természetesen mindenre hasonlított, csak étkezőre nem, a pultot és asztalt ugyanis papírok, fotók és különböző félbehagyott kísérletek maradéka fedte. John homloka ráncba szaladt, amint belépett a házba, s letette bőröndjét, hisz pontosan tudta milyen jeleket keressen ahhoz, hogy körülbelül megértse mi járhat épp a fejében.
- Örülök, hogy látom, hogy van Rosie?
Bájcsevegés. Hatalmas lehetett a baj.
- Rosie öhm... Rosie remekül van, Molly és Mrs. Hudson felajánlották, hogy felváltva vigyáznak rá egy darabig - felelte zavartan, míg valójában a konyhán uralkodó káoszból igyekezett kinyerni valami épkézláb választ a helyzetre. - Azt hittem a Pembrooke-ban lakik.
- A változás jót tesz, kimondottan stimulálja az agysejteket. Közel sem olyan hatásos persze, mint egyes drogok, de jobb híján ez is megteszi.
- Értem - pislogott nagyot a férfi, s megállt az ablakpárkányhoz késsel odaszegezett, rongyosra szaggatott könyvnél. - Akkor ennek semmi köze Veronicahoz? Nem fojtották meg egymást az utolsó szó jogáért?
Sherlock keze megállt egy pillanatra a levegőben, aztán mintha semmi nem történt volna, folytatta a csészék kipakolását a tálcára.
- Ms. Lodge a továbbiakban nem vesz részt a nyomozásban, egyedül folytatom. Teát?
- Hogy érti, hogy nem vesz részt? - a férfi teljes mértékben ignorálta a kérdést és csak a láthatóan érzékeny témára koncentrált. - Megsérült?
- Biztos nem kér? Most főztem, még meleg.
- Levonom a következtetéseket.
- Óh, örömmel hallgatom. - pislogott nagyot a detektív, mire legjobb barátja kihúzta magát és gyanakodva végigmérte őt.
- Történt valami... valami maguk között...
- Jó John, remekül csinálja, bár meg kell jegyeznem, ho-
- ...Romantikus értelemben - hunyorgott rá, s a másik azonnali hallgatása ellenére sem akarta elhinni, hogy igaza van.- ...Uramisten, tényleg összetörték a szívét?