Sherlock - Percepció

24. Tükör

Egyetlen nap.
Csupán ennyi kellett ahhoz, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba és mint megannyiszor élete során, Sherlock ezúttal is a tükör előtt állva fusson át a részleteken. Tekintete szigorúan elrévedővé vált, mintha az elhatározás által megkeményedett csillogás ezzel képes lett volna növelni esélyeiket. Rázós helyzetek tömkelegéből mentette már ki a manipulálás; hol a kétségbeesés, hol a túlzó magabiztosság álcája kínálta tálcán a pillanat feletti diadalmas győzelmet jelentő kart, melynél hatalmasabb fegyver nem létezett. Biztos ujjakkal ragadta meg és küldte padlóra ellenfeleit ennek révén, azonban egy valakit sosem verhetett át.
Önmagát.
A tükörbe pillantva a kép kristálytisztán fénylett előtte. Testtartása és minden egyes arcizma fölényt sugárzott, s a hétköznapi embert erőfeszítés nélkül átverhette volna. Az alapos szemlélődő viszont bosszantó pondróként górcső alá véve a férfit gond nélkül átláthatott a vetített alakon, hogy aztán kihasználja a valóság szülte gyengeségeket. Az a bizonyos égkék tekintet volt az oka mindennek - távcsőként nagyította fel a lelkében megbúvó igazságot.

Nem sokkal azután, hogy Hiram Lodge akarva-akaratlan tudtukra adta helyzeti előnyét, John hazarepült Angliába. Nem csupán a józan ész, de a híres nyomozó ösztöne is ezt diktálta, tekintve, hogy Rosienak szüksége volt az apjára, méghozzá egyben. Habár a férfi hevesen tiltakozott egy darabig és semmi áron nem akart lelépni pont, mikor a legjobban fájt volna hiánya, Sherlock hajthatatlan maradt a témában. Persze kétség sem fért ahhoz, hogy nélküle kissé ismét összedőlt a világ, azonban Veronica biztosította róla, hogy épp eleget tett már így is. Elérte, hogy a világ leglehetetlenebb párosa átkeljen valahogy az árulás okozta méretes szakadék felett, arról nem is beszélve, hogy azon a bizonyos puskapor által mérgezett éjszakán két embert mentett meg mindössze jelenlétével: Sherlockot a haláltól és Archiet attól, hogy gyilkossá váljon. John Watson a biztos végből rántott vissza mindent és mindenkit, így hálájuk jeléül tehát nem hagyták, hogy még életét is feláldozza egy esetleges közelharcban az ördöggel, aki ez esetben valóban Prada-t viselt.

John távozása után újra csendesebb lett a Pembrooke, még a tervezgetés keserédes izgalma is halk neszezésnek érződött. Egyetlen nap. Csak huszonnégy órába telt, hogy minden szétdobált kirakósdarab visszakerüljön az asztalra, s csendben elfoglalja helyét.
Ketten maradtak és a deja vu érzés felfokozott változata, mint egy tetem felett köröző keselyű, vészjóslóan keringett a helyiségben.
- Ne segítsek?
Sherlock egy nagy pislogással szállt le a földre gondolatai egéről, s tükörképének tekintete a mögötte álló lányra vetült. A világos ruha tökéletesen körülölelte alakját és lágy hullámokban végződött combjánál, míg ében haja lazán keretezte ezúttal visszafogottan sminkelt vonásait. Sötét ajkai sarkában ott bujkált az a bizonyos csalafinta mosoly, amely sok jót sosem ígért a férfi szempontjából; számtalanszor találkozott már vele, s minden átkozott alkalommal zavaros, érzelmi kuszaság lett a vége.
- Miért kéne a segítsége?
A lány ellökte magát az ajtókerettől és közel lépve hozzá, állát megtámasztotta a vállán. Sherlock azonnal összerezzent a váratlan mozdulattól, de nem tett ellene semmit.
- Nem azért nézegette, mert zavarja? - vonta össze szemöldökét, s nyomatékosítás gyanánt finoman beletúrt a kissé hosszabb, göndör hajfürtökbe. - Mikor járt utoljára fodrásznál?
- Nem is tudom Ms. Lodge, a gyilkossági kísérletek az időm tekintélyes részét lefoglalták. - felelte megvető hangon, mire a másik megállt a mozdulatban, s kezét rögvest a férfi állára csúsztatta, hogy maga felé fordíthassa.
- Elég béna kifogás. Ha meg akarják ölni, pláne oda kell figyelnie a megjelenésére, hiszen folyton figyelik - komoly hangon adta elő és élvezettel figyelte, ahogy egy másodperc alatt lefárasztja vele Sherlockot. - Várjon itt!

A férfi szokás szerint páratlan zsenialitása ellenére is értetlenül állt a forgószélként hasító nő előtt. Semmi sem kerülhette el a figyelmét, mindenki rezdülését úgy kellett éreznie, mintha a sajátja volna - s mégis, a Lodge-lány újra és újra meglepte egy-egy váratlan húzásával. Őrjítő egy tulajdonság.
Veronica néhány pillanattal később egy székkel tért vissza a fürdőszobába és letette szorosan a kád elé. Csípőre helyezte kezeit, majd egy várakozásteljes pillantást vetett rá.
- Foglaljon helyet, Mr. Holmes!
- Megbocsát?
- Ne nézzen ilyen rémülten, biztos kezekben van. Ha nem hisz nekem, csinálja a következtetős izét!
Sherlock arckifejezése egyre lekezelőbbé vált.
- ...A következtetős izé azon egzakt tudományok egyike, melyet a hétköznapok súlya alatt megrokkant, túlzott információ áradat befogadásától megvakult ostoba ember képtelen űzni. Nem vásári mutatvány.
- Tudom. Ha az volna, még kedvelnék is - fejével ismét a szék felé biccentett. - Na, üljön már le!
Sherlock kivételesen lenyelte a sértést és kelletlenül bár, de eleget tett a kérésnek. Természetesen nem a kedves buzdító szavak hatására, egész egyszerűen tényleg bevetette védjegyévé vált tudását; látta, hogy Veronica véletlenül sem fog tágítani elhatározása mellől, s hogy végszükség esetén valóban magának alakította mindig tökéletes frizuráját. Talán ebben mégis rábízhatta magát. Végtére is, a tükörképét elnézegetve igazán zavarták már túl hosszúra nőtt rakoncátlan fürtjei, még akkor is, ha eredetileg nem ezt figyelte.