Sherlock - Percepció

10. Majdnem

A függönyön át beszűrődő kora reggeli napfény aranyló mintát festett a lány bronz bőrére, s könnyedén kiűzte az álmot a szeméből. A levegő nehéznek és fülledtnek érződött, ezért a kinti november végi hűvös szelek párával takarták be az ablaküvegeket. Minden csendes, mozdulatlan, otthonos volt.
Éteri.
Veronica lapos pislogások közepette igyekezett hunyorogva felmérni a helyzetet. Az óra majdnem hetet ütött, így tudta, hogy hamarosan muszáj lesz felkelnie, amennyiben nem szándékozik elkésni a reggeli rém unalmas előadásról az egyetemen, azonban valami visszatartotta... vagyis inkább valaki.

A lány ekkor realizálta igazán, miért érezte olyan különösen kényelmesnek és tökéletesnek a reggelt. Tenyere alatt a mellette mélyen szundító férfi kézfeje pihent és ahogy összezavarodott tekintete követte karja vonalát, rá kellett eszmélnie, hogy Sherlock finoman átölelte a derekát az éjszaka során.
A szíve kihagyott egy ütemet.
Még levegőt venni is elfelejtett egy hosszúra nyúlt másodperc erejéig.
A férfi arca teljes nyugalmat tükrözött, de nem azt a fajtát, amivel mindig gondtalanul lehűtötte egy-egy túlbuzgó pillanatában. Vonásai ellazultak, hosszú pillái a bőrét söpörték, telt ajkai nem húzódtak fölényes mosolyra. A sötétbarna göndör fürtök kissé kócosan hullottak homloka elé és Veronica szinte kényszert érzett, hogy kisimítsa őket az útból. Még sosem látta őt ilyennek... egészen emberinek tűnt. Olyasvalakinek, aki mellett szívesen ébredt fel.

Na persze csak azért, mert a szeszélyes nyomozó épp nem nyitotta ki a száját, hogy elrontsa.

Veronica tisztában volt vele, hogy óvatosan ki kellene másznia a paplan alól és készülődnie, de az ágy szinte kétkézzel rángatta vissza a puha párnák közé. Fogalma sem volt mi van vele, de végül elkönyvelte magában annak, hogy csupán hiányolta az Archie mellett ébredést; azokat a reggeleket, mikor órákig ágyban maradtak, csak hogy buta tv műsorokat nézzenek és egymás karjai közt pihenve fogyasszák el a reggeli kávét. Szeretett úgy ébredni, hogy rögtön azt érezte, semmi baj nem érheti, amíg a megfelelő ember mellett találja magát.
A lány visszahajtotta fejét a párnára és nem bontakozott ki a dereka köré fonódó gyengéd ölelésből. Pokolba az egyetemmel! Az előadások úgyis szinte azért lettek kitalálva, hogy legyen mit feláldozni a fontosabb momentumokért.

Befordult a férfi felé és még közelebb húzódott hozzá. Lehunyta szemeit, eljátszott a gondolattal milyen szép élet is lenne, ha egy szerető társ mellett ébredhetne minden reggel a saját apartmanjukban, és nem kellene elszökött családtagokkal, gyilkosságokkal és fenyegetésekkel törődnie, s hagyta, hogy az álomkép lassan újra elringassa...

Másfél órával később a tűző nap fénye ébresztette fel a férfit színtelen álmaiból. Néha hasznára vált a szundítás, gyakran a szürrealista földben elásott gondolat-magvak vezettek értékes ötletek kicsírázásához. Ezúttal eseménytelenül telt az éjszaka, ám annál kipihentebben jött el a reggel.
Mielőtt még lassan kinyitotta szemeit, már tudta, hogy valami nem volt rendben. A testhőmérséklete magasabb volt az átlagnál, a légzése pedig nem szabálytalannak tűnt - sokkal inkább, mintha összefonódott volna valakiével... Szemei rögtön kipattantak és mozdulatlanul lesandított a békésen szuszogó éjjeli látogatójára. Veronica arca a mellkasához fészkelve pihent, teljesen belesimulva az általa kezdeményezett ölelésbe.

Az általa kezdeményezett mibe?

Sherlock arcán sok érzelem futott át hirtelen, amint felfogta, hogy karja óvatlanul elárulta őt, amíg tudatlanul szundikált. Döbbenet, pánik, zavarodottság és aggodalom kellemetlen elegye rohanta le egyszeriben, még arra sem telt tőle, hogy azonnal döntésre jusson. Egy lány bújt hozzá a saját ágyában. Felkavaró.