Sherlock - Percepció

22. Kezdővonal

A férfi sietős lépteinek zaját tompán verte vissza a nedves beton. Kabátzsebeibe süllyesztett kezekkel és kifejezéstelen arccal távolodott a fenyegetően magasodó háztól, mintha létezett volna a messzeségben bármi, ami megmenthette volna attól a káosztól, melybe vakon beletévelyedett. Nem a száznyolcvan fokos fordulat, az ügy minden addigi haladását eltörlő igazság zavarta; nem, alapvetően felvillanyozott, egyenesen eufórikus állapotba került volna az izgalmak hatására, hiszen semmit nem szeretett úgy igazán, mint bebarangolni a cifra esetekből épült útvesztőt. Minél furcsábbnak, minél lehetetlenebbnek látszott, annál lelkesebben vetette bele magát, s képes volt egészen őrült végletekig elmenni a megoldás felkutatása közben.
A probléma ott kezdődött, hogy ez nem tartozott az ő mércéjével mért normál ügyek közé.

Gondolatai eszeveszetten száguldottak, de még ez a katasztrofális helyzet is kerti partis balesetnek tűnt csak a lelkében dúló érzelmi apokalipszis mellett. Belső világának elemei végérvényesen összecsaptak; a kezdetleges romantikus érzések okozta földrengés megállíthatatlanul rázta a tiszta logikára épült alapokat, elindította a felismerés duzzasztotta óceán hullámait, s habár a tagadás tomboló lángokkal igyekezett felperzselni ezalatt mindent, a levegőben ott keringett az ismeretlentől való félelem nyertes kacajtól fütyülő szélvihara.
Talán Johnnak igaza volt.
Talán mindvégig indokot keresett, hogy eltaszítsa magától Veronicat, s amint az ezüst tálcán kínálkozott, még titkon örömmel is fogadta.

Zúgott a feje és szinte maga mögött hagyta a valóságot, ahogy üveges tekintettel haladt a hosszú utcán. Olyannyira beleveszett fenekestül felfordult elmepalotájának omladozó világába, hogy a szemből közeledő öles léptek zaját is figyelmen kívül hagyta. A következő pillanatban pedig egy rémült sikoly törte meg a kísérteties csendet.
- NE!

Eldördült egy lövés.

A felriadt madarak esztelen szárnysuhogás közepette hagyták el fészküket, s pár rövid pillanat erejéig ez volt az egyetlen jele a vég kezdetének. A férfi lassan összeráncolta homlokát és a néhány méterre álló fekete símaszkos alakra hunyorgott, azonban látása mintha nehezen tisztult volna. Tompán érzékelte, hogy az idegen a női kiáltás irányába kapja a fegyverét, majd leereszti és elrohan, de valamilyen rejtélyes oknál fogva nehezére esett erre koncentrálni. Forróság öntötte el oldalát és az a burok, mely a szörnyű durranás után óvón körülölelte, lassan elpárolgott. Egy különös, csípő érzés kerítette hatalmába, s fokozatos terjedése ellenére Sherlock mindössze értetlenül hajtotta le fejét és húzta félre elszakadt szövetkabátját bal oldalán.
Sötétvörös vérétől áztatott fehér inge láttán pedig lábai felmondták a szolgálatot.

Veronica lélekszakadva rohant hozzá és magán kívüli állapotban omlott le mellé az aszfaltra. Remegve érintette meg arcát, míg pániktól elborult elméje megoldást keresett a zűrzavarban.
- Sherlock, istenem... - nyögte ki könnyektől elfúló hangon és fél kezét kétségbeesetten a férfi kézfejére szorította, mely a seben pihent erőtlenül. Hátrapillantott a ház felé és torka szakadtából kiabálni kezdett. - SEGÍTSÉG! JOHN!
- Veronica... - suttogta a nyomozó fájdalomtól eltorzult arccal, mire az rögvest visszafordult.
- Igen, itt vagyok - szipogta, mielőtt magára parancsolt volna, hogy nyugodt, erőteljes hangot üssön meg. - Maradj ébren! Megértetted? Esküszöm neked, ha fel mered adni, a kabátod gallérjánál fogva rángatlak vissza a túlvilágról! Hallod?
Sherlock levegő után kapott, ám tüdeje nem kívánt engedelmeskedni; mindent elborított a pokoli kín, az a csípő érzés, mely mostanra élve boncolássá nőtte ki magát. Szemei előtt homályos, sötét foltok lejtettek vad táncot, a hangok pedig hullámzó háttérzajjá csökkentek fülében doboló pulzusa miatt. Kétség sem fért hozzá, a vérveszteség máris szorgosan belevetette magát a végzetes munkálkodásba.
- Ne bízz benne... a támadó... - kezdte, megküzdve minden egyes szó megformálásával, a lány azonban megrázta a fejét és fürgén visszasimította arca elé hullott fekete haját a válla mögé.
- Nem, ne foglalkozz most vele - ajka megremegett és még jobban szorította kezét az oldalára, mialatt egy könnycsepp gördült végig arcán. - Majd kinyomozzuk, ha jobban leszel...!
- Repedt borda... belső vérzés... - sorolta zihálva, mielőtt egy újabb fájdalomhullám lerohanta és egy hangos nyögés hagyta el a száját.
- Kinyomozzuk - nyomta meg a szót, mert tudta mire megy ki ez a másik részéről; rá akart mutatni milyen ostobaság reménykednie ilyen súlyos sérülések mellett. - Te és én. Amint jól leszel.
- Csak mert meglőttek... - feszítette hátra fejét, miközben eltorzult arccal levegő után kapott. - ...még nem jelenti azt, hogy megbocsátottam.
Egy hitetlenkedő, rövid nevetés csúszott ki a lány ajkain, s szabad kezével megsimította arcát. A férfi vonásai mintha néhány röpke másodperc erejéig ellágyultak volna, amint a homályos képek kitisztultak és látta felvillanni azt a jól ismert mosolyt. Csak ennyit akart.
- Elhordhatsz mindennek és addig duzzoghatsz ameddig akarsz, még a hülye forró teát is én főzöm, hogy közben meg ne fájduljon a torkod. Csak maradj velem!
- Nem tudsz teát főzni, legutóbb is szétvágtad a kezed. - suttogta rekedten, a pislogás pedig minden pillanattal egyre nehezebbé vált. A látótere szélén ólálkodó csábító sötétség ólomsúllyal húzta le szemhéját.
- Majd megtanítasz - erőltetett magára egy halovány mosolyt, míg könnyei épp oly megállíthatatlanul folytak, mint a férfi oldalát ért lövésből szivárgó vér. - Csak tarts ki, kérlek...!