Sherlock - Percepció

3. Fúzió

- Ronnie... minden rendben?

A lány sűrű pislogás közepette fordult barátja felé, mint aki egészen eddig egy álom rabja volt csupán. Az ismerős hang - mely egykor oly heves szívdobogásra késztette - ezúttal aggodalmasan csengett és Veronicanak rá kellett jönnie, hogy a nap folyamán már sokadszor bambult el. Elég volt egy pillantást vetnie a vöröshajú fiúra, s rögtön tudta, hogy nem úszhatja meg egy könnyelmű bocsánatkérésbe csomagolt ócska magyarázattal.
Egy próbát azért megért.
- Persze, miért ne lenne? - Egy tükör előtt gondosan kigyakorolt műmosollyal arcán emelte rá tekintetét.
- Úgy nézel ki, mint aki nem aludt három napja.
- Mindig tudod, hogyan bókolj Archiekins.

A fiú ajkain halk bűnbánó nevetés csúszott ki, de a kis közjáték egy másodpercre sem térítette el az eredeti témától - túl jól ismerte őt ahhoz, hogy a tipikus Lodge-féle báj elszenderítse a benne felébredő nyugtalanságot. Megigazította a hátizsákja pántját a vállán és gond nélkül tartotta a lány által diktált gyanúsan sietős tempót.
- A többieket megtévesztheted, de én ismerlek; jobban, mint bárki más. Tudom milyen mikor nem vagy jól - közölte nyugodt hangon, csupán a szeme sarkából figyelve a reakcióját. - ...Mikor azt hiszed valamivel egyedül kell megbirkóznod és megpróbálsz kizárni.
Veronica arca szinte alig észrevehetően megrándult, ahogy a szavak kétélű kardja egyenesen a mellkasa közepét találta el. Persze, hogy tisztában volt a helyzettel a fiatal srác, hogy is ne lett volna! Hiszen pontosan emiatt vetettek véget a kapcsolatuknak néhány héttel korábban.
Muszáj volt távol tartania az aranylelkű fiút attól a sötét, mocskos úttól, amit a Lodge család saját kézzel kövezett ki; egyszerűen képtelen volt végignézni, ahogy Archiet elnyeli a sötétség, s tudta, ha elég ideig marad az oldalán, végül úgyis bekövetkezik a katasztrófa.

A lány elhesegette a közelmúlt nyomasztó képeit és igyekezett minden idegszálával a jelenre összpontosítani. Megoldásra váró problémák tömkelege hevert a lábai előtt és ex-barátja gyanújának elcsitítása hirtelen kivételes prioritást kezdett élvezni. Mégis mi dönthette volna romba az oly sokszor sikert arató színjátékot?
- Archie... - könnyed nevetéssel ejtette ki a nevet. - Túlbonyolítod a helyzetet. Nem elég baj nekünk, hogy nyakunkon az összes határidő és vannak olyan órák, amikre egyszer sem mentünk be? Ráadásul neked ott a szezon-nyitó meccs is.
- Neked meg a pompon-csapat. - eresztett meg egy mosolyt a másik is, mire Veronica rögvest kapott az alkalmon és egy játékos mosoly kíséretében gyengéden meglökte a vállát.
- Látod? Van elég bajunk, semmi szükség rá, hogy nemlétező problémák miatt aggódj még te is.
A fiú biccentett, de néhány másodperc csend után csak kinyitotta a száját, hogy még egy utolsó megjegyzést hozzáfűzzön a dologhoz.
- Ronnie... - torpant meg, kissé szembe fordulva vele a parkolóban.
- Igen?
- Ugye tudod, hogy attól még, hogy szakítottunk ugyanúgy számíthatsz rám, igaz? Bármiről is legyen szó, elmondhatod nekem.

Bármiről.
Oh Archiekins, ha te tudnád milyen őrült nehéz súlya van ennek a kifejezésnek valójában...!

A csokoládébarna szempár lassan összekapcsolódott a fiú tekintetével és a belőle áradó melegség újra ismerősen ölelte körül.
- Hát persze. Tudom. Viszont... - szólalt meg végül, ám a következő másodpercben olyasmit pillantott meg a srác vállai felett a távolban, mely a másodperc töredéke alatt darabokra zúzta az ügyes színjátékot. A hamis mosoly lehervadt arcáról, ajkai finoman elnyíltak, szemöldöke pedig először égig szaladt, majd hitetlenkedő ráncokba futott össze.
A fiú értetlenül követte tekintetét, s hasonló megrökönyödéssel konstatálta az eléjük táruló látvány lehetetlenségét.
- Az ott nem...
- De.
- És mégis miért...
- Hogy megőrjítsen. - motyogta a lány a befejezetlen kérdésre, s öles léptekkel megindult előre. Habár rengeteg kérdőjel cikázott át a fején közben, egyetlen dologban biztos lehetett: a parkolóban álldogáló taxi ajtajának dőlve Sherlock Holmes várakozott és ítélkező tekintettel vizslatta az egyetemről kiáramló tömeget.