The Truth Untold (Jungkook FF.) - Befejezett

20. Rész - Fájdalmak

- De anya én menni akarok! -csaptam rá idegesen a konyhapultra- Nem bújkálhatok örökké. Egyszer csak szembe kell néznem az emberekkel.

- Én csak nem akarom, hogy ennél is jobban sérülj kincsem.

- Tudom anya, de előbb utóbb úgyis szembesülnöm kell a többiekkel. Ez csak időhúzás te is tudod.

- Tudod mit? Aludj rá még egyet és ha vasárnap még mindig úgy gondolod, hogy menni akarsz, akkor -tartott kis szünetet- mehetsz iskolába.

- Köszönöm anya! -ugrottam nyakába.

Vasárnap este van és semmit sem változott a véleményem a dologról, menni akarok holnap! Be is pakoltam a könyveim, füzeteim és minden egyéb szükséges dolgot. Mikor az utolsó darab tollat tettem el telefonom zenélni kezdett. A képernyőre pillantva mosoly jelent meg arcomon.

~ Hali! Mizújs?

~ Hallom, holnap jössz suliba! Mi igaz ebből?

~ Minden szó. -bár nem láthatta de arcomon vigyor jelent meg- Zac tudja már?

~ Szerinted? Amúgy jó ötlet, hogy ilyen hamar visszajössz?

~ Hamar? -háborodtam fel- Már két hete elkezdődött a tanítás. Különben sem zárkózhatok be örökre. -huppantam le ágyamra- Előbb utóbb szembe kell néznem az emberek véleményeivel.

~ Megértem. Csak nem akarom, hogy az első napon Rocky Balboa legyél.

~ Nyugi, nem vagyok az a verekedős fajta.

~ És ha beszólnak? Carly ígyis totál ki van rád akadva Mr. Harris miatt. Folyton azt szajkózza, hogy miattad került kórházba. -felsóhajtottam.

~ Végülis...

~ Ne! Bele se kezdj! Nincs igaza!

~ Visszament már tanítani? -hagytam annyiban az önostorozást.

~ Még nem. Állítólag jövőhéten kell visszajönnie. De ezek csak folyosói pletykák.

~ Nem beszéltél vele? Mármint...

~ Nem. Attól mert ott együtt aggódtunk érted nem lettünk öribarik. Még a számát se kértem el ha erre vagy kíváncsi.

~ Hát jó. Na leteszem, holnap korán kelek. -mosolyodtam el újra- Tali a szokásos helyen?

~ Nem! Én viszlek el. Na csáó baby!

Ingatva fejemet tettem töltőre telómat. Bebújtam takaróm alá és a plafont kezdtem el bámulni. Holnap újra iskolába megyek. Vajon milyen lesz? Rögtön rámszállnak? Lesznek lenéző vagy sajnáló tekintetek? Hülye kérdés, persze, hogy lesznek! De megpróbálok nem velük foglalkozni, csak magammal.
Reggel az ébresztőmre keltem és mire útra készen álltam Brad már lent várt, Zacel a hátsóülésen. Miután leparkoltunk hármasban indultunk meg az épület felé. Azonban a kapu előtt megtorpantam. Szívem torkomban dobogott és kezdett légszomjam lenni. Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a mindenkivel szembenézek dolog. Bradley és Zac aggódva pillantottak rám és belémkarolva együtt indultunk meg az udvar felé. Voltak már egy jópáran odabent, de amint a tömeg közepére értünk úgy éreztem, mintha minden szempár engem vizslatna. Akármerre néztem mindenki felénk nézett. Azonnal összeszorult a gyomrom és hányingerem lett.

- Jól vagy Sky? -rángatott meg aprón Zac.

- Mindenki engem bámul. -suttogtam magamelé.

Bradnek se kellett több megragadta karom és húzni kezdett a bejárat felé, s közben mindenkire szúrós tekintettel nézett vissza. Azt hiszem ha lehetne szemmel ölni az udvaron csak hullák lennének. A terem elé érve kissé megnyugodtam, főleg mert rajtunk kívül senki sem volt a folyosón. Leültem a kis szekrényre ami a fal mellett volt és ledobtam magamról táskámat.