The Truth Untold (Jungkook FF.) - Befejezett

14. Rész - Kirándulás I.

Még azelőtt felébredtem, hogy a nap felkelt volna a házak közt. Összeszedtem néhány holmit az utazásra, persze nem sokat, felesleges lenne annyi mindent elvinni. Mikor tele lett az utazótáskám késznek gondoltam a nagy csomagolást. Leültem asztalomhoz és egy levélben elbúcsúztam anyától, leírtam mindent, mit miért teszek, miért döntöttem úgy ahogy és minden egyebet amit tudnia kell. A mi titkos helyünkre tettem ahol csak ő találhat rá, majd halkan elindultam az iskolához. Korán odaértem, talán még hét óra sem volt. Az udvar mely mindig hangos a rengeteg diáktól, most üresen kongott. Végig sétáltam a padoknál, a fákközt még a füves részen is. Gondolatban elbúcsúztam ettől a helytől. Emlékszem mikor elkezdtem gimibe járni -mivel apa halála után egy évet halasztottam és meg is buktam a folytonos pszichés problémáim miatt- idősebb voltam az osztálytársaimnál ezért nem is nagyon bírtak. Néninek csúfoltak és kihagytak mindenből. Bár ez nem is annyira zavart. Mindig Bradleyvel és Zacel lógtam, akik csak azért rontottak tizedikben, hogy egy osztályba járhassunk. Megfogadtuk még általánosban (a baleset előtt) hogy együtt fogunk leérettségizni. Aztán természetesen az élet máshogy alakult. Zacet elvitte az apja külföldre egy évre, mivel a szülei elváltak, és Francia országban volt cserediák. Mivel az apja nem épp az odaadásáról és gondoskodásáról híres, alig egy év után visszaküldte őt az anyjának. Aminek persze Zac is, az anyja is és én is nagyon örültünk. Bradley pedig mindvégig velem volt, kitartott mellettem, még suliba sem járt. Igaz mikor nyolcadikban megbuktam ő tovább tanult, de gimiben bevárt.
Ezeken elmélkedve újra erőt vett rajtam a sírhatnék és a következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy az arcom csurom víz. Battyogásom közepette elértem a 98-as teremig, ahol megállva csak az ajtót bámultam. Nem tudtam bemenni, hogy elbúcsúzzak, sajnos zárva volt, mint mindig. Leültem hát a földre és arcom kezembe temetve sírdogáltam halkan.
Lent már kezdett gyülekezni a diáksereg, többekközt az osztálytársaim is. Mindenki a buszra várt ami majd kivisz minket a reptérre. Az ablakból megláttam Bradet aki Luisal és Marcal beszélgetett. Le akartam rohanni hozzá és jó erősen megölelni de eszembe jutott a tegnapi. Ő már nem akar a barátom lenni tovább, letett rólam. Nem hibáztatom ezért, valószínűleg fordított helyzetben én is ugyanezt tenném. Kedvetlenül sétáltam le az udvarra és igyekeztem elvegyülni a tömegben.

- Te meg mikor jöttél? -lépett mellém Zac.

- Nem tudom, olyan hét körül. Miért?

- Olyan korán? -lepődött meg- Minek jöttél hajnalok hajnalán a suliba?

- Hogy elérjem a buszunkat.

- Jobban vagy már?

- Persze, semmi bajom. -hazudtam, ismét.

- Brad mondta, hogy fasírtban vagytok. Mi történt? Neki sem mondtál semmit?

- Nem, nem kellett...

- Oh, szóval ő tudja. Mondjuk sejtettem, mivel tegnap ő volt olyan erőszakos. Ő tudta, hogy titkolsz valamit. Csak azt sajnálom, hogy nem bízol bennem annyira, hogy engem is beavass. Pedig segítenék neked, hidd el. -megfordult és elsétált tőlem.

- Zac, félreérted! -szóltam utánna- Zac!

Hiába kiabáltam neki, úgy tett mintha nem is hallana. Így hagytam a dolgot. Távolabb a többiektől megvártam amíg megérkezik mindenki és a bérelt buszunk is. Hamarosan jött is a halványkék jármű, mire név és papírok szerint szállhattunk fel. Miután meghallottam nevemet gyorsan elmellőztem Mr. Harrist és meg sem álltam az utolsó ülésig. Úgysem szeret senki hátul utazni, legalább egyedül leszek. Kb fél óra alatt megvolt a felszállás és a csomagok eltétele is, így indulhattunk a reptérre. A váróban ülve ismételten külön, egyedül voltam az egyik sorban, a többiek pár sorral előrébb. Nem volt kedvem senkihez, sem a lelkes trécseléseket hallgatni a lányoktól, hogy mit fognak majd csinálni Hollandiában. Elég nekem arra koncentrálni amit én fogok tenni ha odaértünk. Ám az élet úgy akarta, hogy ezúttal se legyek egyedül. Ki más, ha nem Mr. Harris foglalt helyet mellettem. S bár nem mozdítottam meg a fejem éreztem ahogy engem vizslat. De nem engedtem a kísértésnek, nem szólaltam meg, sőt még rá se néztem.