The Truth Untold (Jungkook FF.) - Befejezett

30. Rész - Szeretlek

A lakáshoz érve annyira felpörgettem magam, hogy már nagyon rosszul voltam. Szédültem, zúgott a fejem és hányingerem is volt. A nappaliba érve azonnal leültem a kanapéra és próbáltam szabályozni egyenlőtlen lélegzetvételeim. Jake a konyhába sétálva előszedett a hűtőből egy jó nagy darab steaket, néhány zöldséget és fűszereket a szekrényből. Pár perc után mikor már nem akartam elájulni, közelebb mentem. Leültem az egyik székre és figyeltem ahogy nekilát a vacsorának. Szerencsére most ruhában van, így attól nem kell tartanom, hogy nincs rajta semmi.
Ahogy ott sürgött-forgott, elkezdtem harcolni saját belsőmmel, hogy hogy a francba lehetek ennyire betoji amiért megijedek tőle!? Végülis nincs kőbe vésve, hogy nekem ma vele kell éjszakáznom és ha ne adj Isten mégis úgy alakulna akkor mivan? Végtére is szeretem őt s mint kiderült ő is engem. Kinek adjam magam ha nem neki? Hogy lehetek ekkora mesüge!? Komolyan néha kedvem támad jól agyonverni magamat! Ahogy már mondta is, egy erős, sok mindent megélt lány vagyok, mégis ennyitől berezelek? Szégyen! Igen is megmutatom, hogy nem félek! Féljen ő tőlem!
Odasétálva hozzá átvettem a zöldségek feletti szerepet és igyekeztem bevetni az anyától tanultakat. Igaz nem sok esélyem volt ezeket gyakorolni, de el kell kezdeni valahol nem? Jake mosollyal arcán figyelte amit csinálok és hümmögöt párat mikor sikerült feldobnom a zöldségeket a serpenyőből úgy, hogy egy sem esett ki belőle. Még én is kicsit büszke voltam magamra. Mikor ez kész lett gondoltam csinálok valami szószt is, ami passzolna a húshoz. Bolognai mártásra esett a választásom, mert azt nagyon imádom és kb majdnem minden húshoz nagyon jó. Mikor azzal is kész lettem akkor fejezte be Jake is a steak sütését. Megterítettem az asztalon majd a házigazda tálalta a vacsorát.

- Ümm, ez a szósz nagyon finom lett!

- Jaj már nem kell ennyire hízelegni, csak sima bolognai mártás, nem nagy kunszt.

- Azt hiszed ezt csak azért mondom, hogy bevágódjak nálad? Sértő! -tett karba kezeit durcásan.

- Ó na mivan megtaláltam a kisfiú gyengepontját? -gügyögtem neki mintha csak egy kisbabával beszélnék.

- Kisfiú? -pattant fel székéből ami engem is arra késztetett, hogy felálljak- Adok én neked kisfiút!

Nekem rontott viszont én, hála jó reflexeimnek, elszaladtam előle. Kergetőcskéztünk egy ideig aztán egy óvatlan pillanatomban elkapott és lenyomott a kanapéra. Közben persze szakadtunk a röhögéstől.

- Na, milyen kisfiú? -kezeimet fejem fölé szorította, persze egyáltalán nem erősen, ha annyira akartam volna simán kiszabadítom magam.

- Gőgös! -öltöttem ki nyelvem.

- Ezt ne csináld vagy leharapom!

- Haha, ahhoz előbb el kéne kapnod! -öltöttem ki újra, mire próbálta elkapni nyelvem de csak annyira futotta, hogy számat találta el- Ez mellé ment barátocskám! -nevettem el magam.

- Oh, igazán?

Fordítva helyzetünkön felült a kanapéra és felrántva engem is az ölébe húzott, hátamnál megtartva nehogy leessek. Nevetésemet abban a pillanatban belémfolytotta és csak néztük egymást. Szemébe nézve ismét elvesztem bennük, éreztem ahogy teljesen lezsibbad az agyam.
Újra megfogalmazódott bennem az a kérdés, ami még otthon kerített hatalmába, de féltem feltenni. Pedig nem igazán egetrengető kérdés, mégis... számomra mégha túlzó is, a világot jelenti.

- Min gondolkodsz annyira? -adott egy puszit arcomra.

Leültem mellé, hiszen ígyis eléggé zavarban voltam. Szemeiben megláttam az aggodalmat amiért elhúzódtam tőle. Nem akartam megbántani, de ha már felteszek egy komoly kérdést ne az ölében ülve tegyem meg.