Lonely (Minsung ff.)- BEFEJEZETT

Én is itt vagyok!

Az ajtó nyitva tárva-nyitva volt, a tanulók hangos moraja hallatszott csak ki onnan. Nem úgy tűnt, hogy elkezdődött volna az előadás.

Lassan, fáradtan léptem át a küszöböt, meglepetésemre mások voltak ott, mint akikkel én voltam. Zavarodtan nézegettem ide-oda. Hová mehettek?

Meg kell kérdeznem valakit, de nem merek leszólítani senkit sem.

Nem vagyok az a barátkozós típus. Jobban szeretem az egyedül létet és a magányosságot. Nincsenek barátaim, sem az általános iskolában, sem középiskolában nem került közel senkisem hozzám. Ezért is cikiztek folyton, én meg ezért is nem beszéltem velük. Nekik is, és nekem is meg volt a véleményem.

Vettem egy nagy levegőt, majd erőt véve magamon végül odaléptem az egyik fiúhoz és megböködtem a vállát.

- Elnézést. Eddig is itt voltatok?- a fiú csodálkozva nézett rám.

- Nem, mi csak most jöttünk ide- a fejemet fogva nekidőltem a falnak. Nem lehetek ekkora szerencsétlen...

- És- néztem rá- esetleg nem tudod, hol vannak azok, akik itt voltak?

- Átmentek egy másik terembe- mutatott az ajtóra- ha szeretnéd, elkísérhetlek- mosolygott.

- Azt megköszönném- viszonoztam gesztusát. Bólintott, majd elindultunk oda, ahol a többiek tartózkodnak. Az úton nem nagyon szólaltunk meg, csendben ballagtunk egymás mellett. Nem az a tipikus kínos csend állt be, hanem egy másfajta. Még nem ismertük egymást, most találkoztunk először.

- Elsős vagy?- törte meg a csendet. Ijedten kaptam fel a fejem és néztem rá. Erre a reakciómra egy jóízűt kuncogott- Szóval igen- bólintottam egyet, majd kipirult arccal visszehelyeztem tekintetemet a földre. Percek múlva megérkeztünk a teremhez.

- Köszönöm- hajoltam meg. Még mielőtt hagytam volna szóhoz jutni, a táskámból előhúztam egy epres tejet, a kezébe nyomtam és bementem. Nem tudom, hogyan reagált rá, de valószínűleg meglepődhetett.

Szerencsémre az előadás nem kezdődött el, mivel eltolták a kezdésének időpontját, hála a teremcserének. Az első padokban szintúgy nem voltak szabad helyek, így hátrafelé vettem az irányt. Nem néztem fel a földről, csak mentem egyenesen. Ahogy felkaptam a fejem, megtorpantam. A jobb leghátsó padsorokban azok a fiúk ültek, akik elém tolakodtak. Mielőtt észrevettek volna, gyors helyet foglaltam a legközelebbi szabad helyen. Vagyis csak szerettem volna...

- Bocsi, de az a szék már foglalt- tette oda táskáját egy lány. Sóhajtva kikászálódtam a sorból és a fiúkra pillantva -akik egész idő alatt engem néztek- felmentem a leghátsó padokig. A másik oldalon, a sor legszélén pont volt egy szabad hely, amely nem tűnt foglaltnak, így oda letettem a seggem. A táskámat az ölembe tettem, kiszedtem a jegyzetfüzetem, egy tollat és a padra helyeztem őket. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Sikerült eljutnom idáig. Bár rizikósan, de ahhoz képest egész simán ment.

A következő előadások már sokkal érdekesebbek volt. A tanárok is szimpatikusabbaknak tűntek, emiatt feldobódott egy kicsit a hangulatom. Egy dolog idegesített egész végig. A fiúk. Állandóan a susmorgásukat hallgattam, nem voltak képesek egy percig sem befogni a szájukat. És amikor rájuk néztem mérgesen, kinevettek. Nem is értem ilyenek miért kerülnek be egyáltalán ebbe az egyetemre. Nem kéne teóriákat alkotnom, de szerintem nem a viselkedésük és jegyeik alapján kerültek ide, hanem a gazdag szülők révén. Elég magas volt a ponthatár, és szerintem ők biztosan nem érték el, sőt, még csak nem is súrolták.

Ahogy véget is ért az utolsó előadás is, lassan visszatettem a cuccaimat a táskámba. Még utoljára átnéztem a másik oldalra, ahol már nem volt senki sem. Fellélegezve keltem fel a székemről és indultam el a kollégium felé.

A kollégium nem volt messze az egyetemtől, gyalog 15 percre volt tőle. Jobb helyre is jelentkezhettem volna, a szoba nem az a fullos lakosztály, de szerintem tökéletes arra az időre, míg én itt tanulok. Tegnap délután költöztem be, nagy nehezen. A beregisztrálás elég bonyolult volt, és mivel sokan voltak, hosszan el is tartott. A szobában három ágy található, de csak ketten leszünk. A szobatársam viszont még nem érkezett meg, elvileg ma fog beköltözni, ha jól értesültem.

A szoba nem volt nagy, éppen elég három főnek. Mindenkinek van külön ruhásszekrénye, íróasztala és egy kisebb polca. Az ágy is olyan, hogy az alsó részét ki lehet húzni, így ott is lehet tárolni dolgokat.

A konyha, fürdő, mosdó külön vannak a szobától. Mivel ez nem csak fiú kollégium, így a lányoké és nekünk külön vannak a dolgok. Szerencsére az első emeleten vagyunk, nem kell sokat lépcsőzni. Viszont a szoba a folyosó legeslegvégén van. Mondhatnám, hogy egész csöndes környék, de nem az. És ez a "szomszédoknak" köszönhető. Már tegnap elkezdtek bulizni, és nem tartom valószínűnek azt, hogy ez volt az utolsó. Ráadásul, ha jól tudom, akkor ők művészetisek, nem fognak leszokni az alkoholról egykönnyen.

A kollégium elhelyezkedése se valami jó. Az épület előtt egy kocsma van, nem józan emberekkel, és még ott a vasúti sínek, ahol 15 percenként közlekednek a vonatok. Nem lesz egy nyugodt percem sem, már most látom előre.

A szobánkhoz érve a táskámból elővettem a kulcsot, hogy kinyissam az ajtót, de meglepetésemre ahogy lenyomtam a kilincset, kitárult az ajtó. Bár nem tudom, miért lepődtem meg, mikor tudtam, hogy ma jön a szobatársam. A velem szembe levő ágyon volt két hatalmas fekete bőrönd, meg egy kisebb utazótáska. Nem kis cuccal érkezett, az is biztos. Én mindössze hoztam egy nagyobb bőröndöt, meg az iskolatáskám.

Lepakoltam a cuccom és lefeküdtem az ágyamra. Muszáj egy kicsit pihennem, nem tett jót nekem az a futás a teremig. Bebóbiskolhattam, mivel egyszer csak halk matatást hallottam.

Megjött a szobatársam.

Óvatosan kinyitottam a szemem, és ránéztem az illetőre. Először még csak a hátát láttam, valamit biztosan keresett. Egy lila, vastag kapucnis pulcsi van rajta. A fiú nem magasabb nálam, talán csak néhány centivel. Haja barna, a világos és a sötét közé sorolnám. Lassan megfordult, tekintetét rám irányította. Olyan ismerős nekem...

Az nem lehet... Gyors felkeltem és ijedten néztem a fiúra.

- Szervusz Töki- vigyorgott rám önelégülten.