Lonely (Minsung ff.)- BEFEJEZETT

Zavarodottság

Másnap korán keltünk, reggelit készítettünk magunk és elindultunk az egyetemre. Forró kávémat szorongatva mentem Seungmin mellett. Hiába ő az idősebb, egész végig nyavalygott, hogy nem akar bemenni, mert fáj mindene. 

- Én megmondtam neked tegnap, hogy nem foglak a hátamon cipelni- csavargattam a fejem. Válaszul finoman beleütött a vállamba és elmosolyodott. Ezután több panasza már nem volt. 

A kapun beérve megláttuk Minhot, integettem is neki, de nem vett minket észre. Megfogtam barátom kezét és magam után húzva mentünk hozzá. De ebben a pillanatban Woo lépett közénk és vigyorgott ránk.

- Csak nem Lee felé veszitek az irányt?- nem mondtam semmit, ehelyett megforgatva a szemem kikerültem és tovább folytattuk az utunk- Az ostorom úgy is megfog találni téged Han Jisung!- nem foglalkoztam vele, hisz tudtam, hogy badarságokat beszél. Minhohoz sajnos nem tudtunk odamenni, mert mire elhagytuk Woo-t, ő addigra eltűnt. Ezzel a ténnyel nem foglalkozva mentünk be az egyetemre. 

Miután elköszöntem Mintől, az anatómia teremhez mentem. Minden kedd a kedvenc órámmal kezdődik, az anatómiával. Itt magát a csont- és izomrendszert tanuljuk, illetve megnézzük a különböző állatfajoknak a felépítését, illetve ezeknek a tulajdonságait. 

Beértem a hatalmas helyiségbe és megpillantottam Minhot, aki a kezén pihentette a fejét. Egyedül ült, a leghátsó padsorban, így elhatároztam, hogy mellé fogok ülni. Elindultam felé, és odaérve ledobtam magamat a mellette lévő üres székre. Nem figyelt fel, érkezésemre, ezért lehajtottam én is a fejemet a padra úgy, hogy őt néztem. Megkocogtattam a vállát, erre pedig felém fordította a fejét és rám nézett. 

- Minden rendben?- suttogtam. Piciket bólogatott.

- Akarsz beszélni róla?- tudtam, hogy valami zavarja őt, ezért is kérdeztem meg. 

- Nem tudom- felelte.

- Valamikor beszéljünk- megint csak bólogatott, nem mondott egy árva szót sem. Először arra gondoltam, hogy elülök máshova, de a kis beszélgetésünk miatt megváltozott a szándékom és inkább mellette maradtam, és nem csak erre az órára, hanem a következő két órában sem változtattam helyet. Minhot nem zavarta a jelenlétem, csendben volt egész végig. Látszódott rajta, hogy ami nyomasztja, valami nagy dolog lehet, hisz egész végig nagyot sóhajtozott. Az órákon sem figyelt oda, egész végig a tollát piszkálgatta, miközben a kezén támasztotta a fejét.

Nem akartam nekiugrani, hogy Úristen, mi a bajod, áruld már el?. Megvárom, amíg elmondja nekem. Tudok én várni. Órák után ő egyből felkapta a cuccát és rohant ki a teremből, de én ráfogtam a csuklójára és visszahúztam. Megkérdeztem tőle, szeretne-e eljönni velem kávézni, de ő hevesen tiltakozott, majd kikapta a kezét az enyémből és kifutott. Sóhajtottam egy nagyot, mivel azt hittem, vagyunk már annyira jóban, hogy megbízik bennem, de úgy látszik még mindig nem. Gondolkodásom közepette hangos ajtócsapódásra lettem figyelmes. Minho volt az. Értetlenül figyeltem, ahogy felém közeledik és kihúz onnan a helyiségből.

- Történetesen most mit is csinálsz?- kérdeztem tőle és az egyetem kapujában megállt, ezzel azt eredményezve, hogy teliben lefejeltem a fiút- Áu!- fogtam rá a homlokomra.

- Bocsi- nevetett fel. Kérdően néztem rá, hisz nem értettem a hirtelen változást.

- Szóval?- azt a kezemet, amit még mindig fogott, feljebb emelte és egy kicsit magához húzott. Hirtelen tettére egy kicsit megilletődtem, emiatt  lefagytam.

- Mi szóval?- nyögtem ki.

- Te ajánlottad fel, hogy el szeretnél menni kávézni. Én meg meggondoltam magam és visszajöttem az ötletadóhoz, aki pedig te vagy- mosolygott rám. Ezek szerint csak ezt szeretné. Szebben is közölhette volna, semmi szükség nem volt arra, hogy csak úgy kirángasson engem az egyetemről.

Végül elfogadtam a döntését és elindultunk egy általa kiválasztott kávézóba. Ahogy beléptünk, a szám nyitva maradt a csodálkozástól. A helyiség nagyon hangulatos volt. A bordó falakon borostyánok futottak végig, illetve világítós sorok, néhol-néhol fehér keretes fényképek lógtak le, amiken kávék és teák díszelegtek. Volt benti része is, de egy kisebb teraszra is ki lehetett ülni. Az asztalok, székek is a felhő színében úsztak és ez még hangulatosabbá tette az egészet. Mindenhol a kávé illatát lehetett érezni, így mégjobban megkívántam a coffeines italt. 

- Ülj le valahova, én addig rendelek- bólogattam és a teraszon helyet foglaltam. Nem kellett sokat várnom, mire Minho hozta is az italainkat. "Ez gyors volt"- jegyeztem meg magamban. Leült elém és a tálcáról leemelte az enyémet és elém tette.

- Cappuccinot hoztam neked- mutatott az említett italra. Megköszöntem és belekortyoltam. Az íze elolvadt a számban, annyira jó volt. Végre nem azt az automatás szutykot iszom. Vagy öt percig nem szólaltunk egymáshoz, élveztem a forró érzést, ahogy a gyomromba érve felmelegszik az egész testem.

- Ennyire finom?- kuncogott. Az idilli pillanatból feleszmélve mosolyogtam rá.

- Milyen a kapcsolatod Wooval?- kérdeztem meg. Tekintete komorrá vált és válasz helyett belekortyolt italába- Nem a legfényesebb, ha jól gondolom. De, ha nem akarod elmondani, nem kell- Minho vett egy mély levegőt. 

- Jól megvagyunk. Bár néha az idegeimre megy a balfaszságaival, de normális gyerek. Miután elmentél, azután jött az egyetemre és szobatársak lettünk. 

- Lényegében akkor leváltott engem- vettem ki belőle a lényeget. Minho tiltakozott, miszerint ez nem így van, azért nincs annyira jóban vele. Szerinte én sokkal jobb vagyok annál a fiúnál, bár sokat veszekedtünk és nem jöttünk ki olyan jól, de mégis.

- Akkor sem hiszek neked- ráztam a fejem. Minho vett egy mély levegőt és lassan kifújta.

- Mindegy, hagyjuk az egészet. Kezdjünk újra mindent- zavarodottam néztem rá. Nem értettem mire is akar kilyukadni pontosan. 

- Lee Minho vagyok, másodéves, állatorvosi kar- kezét felém emelte. Megfagyva néztem rá. Nem értettem a viselkedését felém, mintha teljesen kicserélték volna egy kedvesebb, barátságosabb énjére. A szívem egyre hevesebben kezdett el verni. Mi ez a reakció tőlem? Talán izgulok, de mi miatt? Nem csinált semmit sem. Érzem, hogy az arcom melegszik, lassan tűzforróvá válik. Egyből odakapom a kezem, hátha nem látja. De ő még jobban mosolyra húzta a száját, ezzel elárulva, nem hülye.

- Han Jisung- tértem magamhoz- másodéves, állatorvosi hallgató- megköszörültem a torkom és kezet ráztam vele. Ahogy hozzáértem, mintha a réges rég bezárt pillangóim hirtelen kiszabadultak volna, és szabadon repdesnek össze-vissza az egész testemben. A keze nagyon puha volt, jó érzés kezet fogni vele.

- Nem hittem volna, hogy ennyi ideig fogod a kezemet fogdosni- nevetett fel. Gyors kikaptam a kezemet. Megköszörültem a torkom és belekortyoltam a kávémba. Ez a kis érintés képes volt más érzelmeket okozni, mint amikor Seungminnel vagyok. De miért? Annyira idegen számomra, de mégis jó érzés volt. A szívem tíz perc után is hevesen dobogott, és amikor ránéztem a fiúra, csak mégjobban ki akart szökni a helyéről. Ez mind szép és jó, de nem szabadna ezt csinálnia. 

A végén kettejük közül valaki meg fog sérülni, de azt nem élném túl. Inkább én legyek az, akibe száz tőr szúródik, és életem végéig hordozzam őket.