Lonely (Minsung ff.)- BEFEJEZETT

Nem, köszi

- Van esernyőm, ha kell- nyújtotta felém az említett tárgyat.

- Inkább az eltűnt kajáimat adnád vissza- vágtam rá hamarabb, mint gondoltam.

- Oh... akkor ezért vagy durcis?- nevetett. Nem találtam viccesnek, csak bosszúsan rápillantottam.- Jól van, jól van. Csak ne nézz így- megforgattam a szemem. 

- Ha nem indulunk el, holnapután is itt fogunk állni- helyeslően bólogatott. Láttam, hogy a kezem felé nyúl, de én ehelyett megfogtam a csuklyámat és a fejemre húztam- Maradsz vagy jössz?- néztem rá. Elmotyogott egy "megyek"-et és elindultunk a koli felé. Végül az esernyőjét kellett használnunk, mert nagyon eleredt az eső. Együtt haladtunk egy esernyő alatt. Szerencsére a bolt nincs messze, így hamar visszaértünk. Természetesen a fiú az ő oldalára tartotta jobban az ernyőt, emiatt a bal oldalam csurom víz lett. Nem szóltam érte semmit sem, hisz nagy haladás, hogy megosztotta a dolgát velem.  

A szobába érve átvettem a cuccom, majd leültem az ágyamra. 

- Egyébként- jött közelebb hozzám- hogy hívnak?- nem nézett rám, kerülte a szemkontaktust- nem mintha annyira akarnám tudni, csak mondom megkérdezem- tudtam, hogy érdekli és ezt aranyosnak találtam.

- Han. Han Jisung vagyok- nyújtottam kézfogásra a kezem.

- Én pedig Lee Minho- rázta meg a kezem. Szóval Minhonak hívják. A fiú a bemutatkozást követően visszament az ágyához, és beletemetkezett a telefonjába. Még mindig nem kedvelem őt, de azt hiszem kezdi belopni magát a szívembe. Tényleg nagyon, de nagyon lassan. A stílusa valahogy nem jön be nekem, remélem ez megfog változni. És ezt érzem az ő irányában is. Megakar változni. Valószínűleg azért, hogy ne legyen rosszba a szobatársával, illetve hogy legyen kitől kaját lopnia. Mindegy is...

Már beesteledett. A nap elvándorolt a Föld másik felére, helyét a sötétség vette át. Az utcai lámpák fénye körül rengeteg bogár körözött. A szél lassan lengedezett az eső után. Az ablakunkból remek a kilátás. Vagyis csodálatos lenne, ha nem egy kocsmára nézne. Ezt leszámítva jó környéken vagyunk, még éjjel is szépnek tűnik. 

Egész nap nem ettem semmit sem, mégsem voltam éhes. Nem tudom miért, de mostanában egyre kevesebbet eszem, nem kívánja a szervezetem, a gyomrom sem az ételt, sem a vizet. Emiatt néha szédülök. Kivételesen ebben Minho keze nincs bent. Régen is volt velem ilyen, és nem tudom mi okozza. A hasam megkordult, majd még egyszer. Ennek ellenére rá sem tudok nézni most kajára. Minho félig-meddig alszik, emiatt a problémám miatt most nem fogom zaklatni. Az eső felhők újra itt vannak. Még a sötét égen is lehet látni őket.

- Nem akarsz enni?- hallottam meg a hangját.

- Nem vagyok éhes- szóltam vissza. Hallom, ahogy lassan felém fordul, felül az ágyában, felhúzza a papucsát és idecsoszog mellém.

- Nem úgy hallom- elővesz egy cigarettát, majd rágyújt.

- Fúj...vidd már innen azt a szart- Minho csak megforgatta a szemét és elnyomta a cigit- Köszönöm- nem szólt egy szót sem. Csak állt mellettem és nézegetett ki az ablakon.

- Most kivételesen tele van a hűtő, egyél már valamit!- nem kicsit lepődtem meg. Most komolyan aggódik vagy csak zavarja a nem létező emésztésemnek a hangja?

- Mondom, hogy most nem eszem. Amúgy sem számít. Majd holnap valamikor harapok- vontam vállat. A fiú sóhajtott egy nagyot.

- A te bajod, ha nem eszel. Leszarom- és visszajött a régi énje. Tudtam én, hogy csak beakart nyalizni nekem.

- Nem is értem miért aggódsz feleslegesen!

- Én aztán nem aggódom! Miattam el is ájulhatsz!- fogta magát, és visszafeküdt aludni. Vele sem érdemes vitatkozni. Megráztam a fejem és lassan én is visszabotorgáltam a helyemre. Ideje aludnom nekem is, holnap korán kelek.

Másnap reggel, ahogy beértem a teremben, rájöttem, hogy annyira siettem, reggelit meg elfelejtettem eltenni. "Majd veszek valamit a büfében."- gondoltam. Nem volt jó ötlet.

Tesin a tanár egész végig futtattatott minket. Ez volt az ebéd szünet előtt. Az óra vége felé már-már kezdtem érezni, hogy nem kapok levegőt, sőt egy kicsit meg is szédültem. Jeleztem a tanárnak a bajom, de ahelyett, hogy segített volna, szerinte csak kitaláltam az egészet, hogy ne kelljen futnom. Az egész csoport elkezdett sugdolózni és röhögcsélni. 

- Fuss még két kört! A többiek pedig nézzék végig! Ez lesz a büntetésed- kiabálta a tanár. Nagyon jó. Most leégetem magam az egész kar előtt. Ráadásul Minho is ott volt, aki gúnyosan végig nézett, majd odasúgott valamit a haverjainak és elkezdtek hangosan nevetni. Mondhatom, jó barát...

Az utolsó körnél már éreztem, hogy lassan nem kapok levegőt, de csak azért is megcsináltam. Ahogy beértem a célba, futottam is az öltözőbe a gyógyszeremért. Nem érdekelt, hogy a többiek vagy a tanár hülyének néznek, de egyre rosszabb lett a helyzet. Az ajtót alig tudtam már kinyitni, szinte bedőltem rajta. Megálltam az öltöző közepén. Levegőt alig tudtam venni és a szédülésem felerősödött. A lábam feladta magát és összeestem. Nem jutottam el a gyógyszeremért, az én életmentő szeremért. Most vajon mi lesz velem? Hiába nyújtozkodom, nem érem el a táskám. A látásom is elhomályosodott. Még mielőtt végleg elájultam volna, még láttam, hogy valaki berontott az ajtón és hozzám jön segíteni.

- Inhalátor. Táska- nyögtem ki nagynehezen a szavakat. Nem láttam, hogy ki az, de muszály volt megbíznom benne. Az emberke előkapta az említett dolgot a táskámból. Gyorsan a számhoz tette, amelyből jó nagyokat szippantottam. Végre levegő! De ez nem volt elég. Még mindig akadozva lélegeztem. Ez eddig nem volt így. Valami nem stimmel. Nem bírom tovább...

Végül elnyelt a sötétség.