Lonely (Minsung ff.)- BEFEJEZETT

Az igazság

- Anya?- álltam fel ülőhelyzetemből.

- Anya?- kérdezte Minho és velem együtt cselekedett.

- Han Jisung- állt meg előttem édesanyukám. Nem mondom, kicsit megijedtem tőle. Nem tudom eldönteni, hogy mérges-e rám vagy sem. Vagy, hogy egyáltalán mennyit tud az egyetemmel és Minhoval kapcsolatban.

- Igen?- kérdeztem félénken. Kicsit barátom mögé bújtam, hogy lehetőleg ne üssön, öljön meg, vagy bármit is akar tenni velem.

- Mikor akartad elmondani nekem az egyetemet? Mi azt hittük, hogy ennék okosabb vagy!- szóval mindent tudnak. Elengedtem Minhot és letérdeltem anyukám előtt, fejemet lehajtottam, úgy kértem bocsánatot.  Egy hosszabb, idegörlő csend vette kezdetét.

- Figyelj kincsem- szólalt meg végre, miközben  leguggolt hozzám, és átölelte a sírástól rázkódó testemet- Miért nem mondtad el? Igazság szerint azért vagyok dühös, mert nem szóltál nekünk. Ilyen ne forduljon elő többet, okés?- két szipogás között bólogattam. Őszintén, örülök, hogy ez a teher is leszakadt a vállamról.

- Elnézést- szólalt meg végre Minho. El is felejtettem, hogy ott áll mellettünk és ő végig nézte az egészet.

- Jaj, kincsem, be sem mutatkoztam- állt fel anyukám és kezét a barátom felé nyújtotta- Jisung anyukája vagyok, de szólíts csak Anyunak- mosolygott rá. Erre sem számítottam, azt hittem, hogy elfogja utasítani a kapcsolatomat, hisz azt sem tudta, hogy én a fiúkért vagyok oda. Akarom mondani, akit a legjobban szeretek, ő  Minho.

- Lee Minhonak hívnak és én Jisung barátja vagyok- ráztak kezet. Én tátott szájjal, pirosra sírt szemekkel térdeltem mellettük és néztem, ahogyan a nő nemű családtagom nevetgél a barátommal. Most mondanám, hogy karácsonyi csoda, de az még egy kicsikét odébb van. Miközben beszélgettek, anyu meghívott minket vacsorára, mi pedig ezt örömmel fogadtuk el. Én összepakoltam a cuccokat, addig ők ketten elvonultak egy kicsit arrébb beszélgetni. Kíváncsi voltam, ezért néha rájuk pillantottam, de ekkor Minho csak mosolyogva felém fordult. Tudtam, hogy nem mondana el rólam ciki dolgokat, de azért erre is fel voltam készülve, hisz eltudom azt képzelni, hogy ahogy hazaérünk, anyu előveszi a fotó albumokat és elkezdi mesélni a gyerekkori történeteimet.

Hazafelé sétálva úgy éreztem magam, mint egy harmadik kerék, aki a két pár mögött, lassan, néma csendben kullogva halad. De eközben végig hallgattam azt a beszélgetést, amitől még jobban beleszerettem Minhoba. Barátom elmesélte, hogy nagyon sokáig úgy tekintett rám, mint egy szimpla szobatárs, akit azért nem kedvelt, mert nem úgy viselkedtem vele mint a többiek. Leginkább levegőnek néztem, ha hozzá is szóltam, akkor se kedvesen, és emiatt nem díjazta azt, hogy szobatársa lettem. De idővel később rájött arra, hogy a viselkedésem hátterében a magányosságom áll, hogy soha nem szerettek úgy igazán és még barátaim se voltak. Ettől kezdve kezdett el utánam érdeklődni, megszeretett volna ismerni.

Aztán jött az a bizonyos nap, amikor elmentem bevásárolni és eleredt az eső, miközben ott tartózkodtam. Ő pedig követett engem, azért került oda, ahova én is. Aznap jött rá, hogy ő megkedvelt ez idő alatt. Olyan volt, mintha egy filmben lett volna. Az idő lelassult és gyönyörködve nézett engem, ahogyan csillogó szemekkel vizslattam a sötétedő eget. Azt mondta, hogy azonnal elvarázsoltam. 

A testnevelés órán mindig engem nézett, mert tudott a betegségemről. Végül be is következett a baj, ahogy berontott az öltözőbe, nagyon megijedt. Akkor könnyebbült meg, mikor hallotta a hangom, de amint bevettem a gyógyszert és nem használt, azonnal hívta a mentősöket. Egy percre rá pedig már nem lélegeztem. Gyorsan cselekedett és a levegőhöz jutás érdekében elkezdett szájon át lélegeztetni. A mentősök szerint, ennek köszönhettem, hogy túléltem. Nem szerette volna azt, hogy megtudjam, ezért megkérte a doktort, hogy ne mondjon ezzel kapcsolatban semmit sem. Egész hétvégén annyira aggódott miattam, nem is tudott aludni normálisan.

Aztán jött élete legrosszabb időszaka. Elkezdtek pletykálni rólam ilyen, meg olyan dolgokat, miszerint én a fiúkat kedvelem és már több "áldozatot" is beszereztem az évek alatt, köztük a suli leghelyesebb srácát is, Kim Seungmint. Minho nem bírta tovább és hangot adott ennek, hogy ne terjesszenek rólam semmit sem. De ez csak rosszabbodott és pár napra rá már ő volt az 'aki elkezdte terjeszteni a pletykát'. Tudta, hogy ha hozzám el jut, egy életre megfogom utálni és soha nem lesz arra esélye, hogy bevallja azt, szeret engem. Aztán egy nap, mikor várta az egyik barátját, megjelentem a folyosó végén dühöngve. Üdvözölni akart, de ehelyett megpofoztam őt és elhagytam. Utánam akart jönni, de úgy gondolta, úgysem hallgatnám meg. Amint visszatért a kollégiumi szobába, rájött, hogy soha nem fog újra látni. Beérve meglátta az üresen tátongó szobát. Elhagytam őt, és emiatt csak magam okoltam. 

Az órák nagy részére nem ment be, szinte az egész félévet a szobájában töltötte, míg nem Woo lépett be az ajtón. Azt mondta, hogy szegény srác nagyon megijedt, amikor felült az ágyában, mert ő azt hitte a sötétség miatt, hogy nincs bent senki sem. Végül ő volt az, aki fényességet hozott be az életébe. De engem nem tudott elfeledni. Összeszorult a szíve, ha meglátott engem Seungminnel.

Eltelt a nyár és eljött a szeptember. Meglepődött, amikor meglátott az egyetemen, próbált kedves lenni, de én mindig elutasítottam. Végül bejelentettem, hogy együtt vagyok Seungminnal. Fájt a szíve, de elfogadta a kapcsolatunk, mivel én boldog voltam, de tudta, hogy az akkori barátom nem olyan, mint akit én megismertem. Már akkor tudta, amikor először bemutattam neki. Az állítása beigazolódott, amikor meglátta Mint, amint egy lánnyal enyelegve bemenne egy hotelszobába. Így eltervezte, hogy megbosszúlja őt, és elküldte nekem a képeket, videókat. 

- Minho, beszéljünk egy kicsit- szakítottam félbe. Megfogtam a kezét és elhúztam anyukámtól.

- Majd még találkozunk Anyu!- integetett boldogan barátom. Anya még visszakiabált, hogy örült  a találkozásnak, de mi addigra már eltűntünk az első kanyarban. Minho folyamatosan kérdezgette, hogy van-e valami baj, de mindig nemmel feleltem. Amikor beértünk az általunk ismert utcába, azonnal rájött, hogy én mit tervezek.

- Ha közölted volna a szándékodat, biztosan nem ellenkeztem volna- vigyorgott.

- Fogd be- pirosodtam el- Koliba ez nem menne- emlékeztettem arra, hogy nem csak mi vagyunk ott a szobában.

- Jó, de kiküldhettük volna őt- megforgattam a szemem és belépve az ajtón mentünk oda a portáshoz.

- Egy szobát szeretnénk kivenni.