Lonely (Minsung ff.)- BEFEJEZETT

Egymásé

"- Jisung- ereszkedett le féltérdelésbe előttem, majd a zsebéből előhúzott egy doboz.

- Hozzám jönnél?

A szívem hevesen dobogott, azt hittem, hogy ott helyben ki fog ugrani és jó messzire elszalad majd, hogy még véletlenül se találjam meg. Olyan volt ez, mint egy álom, alig akartam hinni a szememnek és a fülemnek. Az a Minho, akit még három évvel ezelőtt ismertem meg, most itt van előttem, fél térdre van ereszkedve és kezében egy dobozkát tart, melyben egy gyűrű lapul. Soha nem hittem volna, hogy ez megfog történni. 

Mikor először megismertem őt, azt gondoltam róla, hogy egy beképzelt, nagyképű alak, aki azt hiszi magáról, hogy ő uralja a Földet. De ahogy egyre közelebb kerültem hozzá, rá kellett jönnöm, hogy az általam elképzelt Minho nem is ugyanaz, mint aki valójában az. Neki van a legnagyobb szíve, bármiről is legyen szó. Személyiségét a kis macskákhoz tudnám hasonlítani. De nem akármilyenhez, pontosabban Miáéhoz. Ha valami bántja, hozzám jön egy ölelésre, ha valami jó történik vele, csak úgy sugárzik az örömtől és ugrálgat körülöttem, miközben a mosolya az eget veri. Minho maga az angyal.

Könnyeimmel küszködtem még a legelején, de azok mára már patakokban folytak. Barátom nyugtalanul várta a válaszomat, messziről lehetett hallani az ő szívének a zakatolását is. Nem könnyű megkérni a szerelmednek a kezét, hisz ezzel az életeteket kötitek össze, mindörökké. Akárhányszor láttam ilyet a sorozatokban, mindig is lenyűgöztek bátorságukkal. Így én is elhatároztam, hogy egy nap majd én is megfogom kérni a barátnőm kezét. Csak hogy fordult a kocka, és őszintén, a legjobb érzés a világon.

- Igen, igen, igen!- bólogattam hevesen és azonnal egy ölelésbe voltam őt. Mindkettőnk könnye csak úgy hullott a boldogságtól. Minho óvatosan eltolt magától, pont annyira, hogy a gyűrűt rátudja húzni az ujjamra. Ahogy ez megtörtént, megpuszilta a kezemen a gyűrűt, majd megcsókolt. Életem legszebb és legemlékezetesebb csókja volt egyszerre. Soha sem fogom ezt elfelejteni, az egyszer már biztos. 

- El sem tudom mondani, hogy mennyi mindent köszönhetek én neked- Nézett szemembe Minho. Még mindig a fények alatt álltunk, egymással szembe és ölelkezve. A csillagokat hoznám le ezekért a gyönyörű szemekért. A fénysorok tükörképével néztem farkasszemet, mely elbűvölő volt.

- Hát még én- mosolyogtam rá, közben  jobb kezemet felemelve kezdtem el cirógatni az arcát, és újra az ajkaira tapadtam."

- Jó, oké! Tedd azt légyszíves oda az asztalok mellé! Nem oda! AZ ASZTAL MELLÉ! - kiabált Wooyoung. A két lány, akik éppen a fehér díszeket vitték a helyükre, megszeppenve hajtották végre a dolgukat és letették a fiú által megjelölt helyre. Woo idegesen kezdte el nézegetni a lapokat, miket a kezében tartott. Mindegyik telis-tele firkával, egy szabad hely sem volt kihagyva. Egyre csak forgatta és forgatta, de nem találta a megfelelő oldalt. Hiába nézte meg mindegyiket, nem volt ott.

- Ezt keresed?- jelent meg egy lap a szeme előtt. Woo boldogan vette el kedvesétől a keresett tárgyat.

- Köszönöm!- hálául egy gyors puszit nyomott a szájára és elviharzott, hogy megkeresse a következő áldozatát. Jegyese karjait maga előtt keresztbe tette és boldogan nézte az eltávolodó alakot. Imádta minden porcikáját (főképpen a most pirosokban pompázó hajkoronáját!), még akkor is, amikor vitáznak egy-két dolgon. Természetesen mindig megbeszélik az összeugrás tárgyát, hisz Soha nem hagyták el egymást és nem is fogják. Egymásnak teremtette őket a Sors.