Lonely (Minsung ff.)- BEFEJEZETT

Deja Vu

Egy forgás, két forgás, három forgás...

A kollégium mosodájában ültem éppen és azon gondolkoztam, mivel is érdemeltem ki azt, hogy egy ilyen aranyos fiúval találkozzak. Bevallom, nem sokszor láttam -összesen kétszer-, de megkedveltem őt. Életemben először érzem magam közel valakihez. Tudom, ebből nem lesz semmiféle kapcsolat, bár titkon mégis reménykedek benne. Ehhez viszont meg kell tennem az első fontos lépést, ami nem más, mint a megszólalás. Elég gáznak érzem most így visszagondolva, hogy amíg ő barátságosan beszélgetett velem, én addig hallgattam. Annyira zavarban vagyok a közelében, hogy egy hang sem hagyja el a számat. Csak állok ott mint valami odabetonozott kőoszlop.

A mosógép kellemes zenéje jelez, hogy végzett a mosással. Gondolataimat félre tettem és kiszedtem a vizes ruháimat. A szobámból előszedtem a ruhaszárogatót és kiteregettem. Délután van, lassan vacsora idő, de a szobatársam még mindig nem ért vissza. Nem mintha zavarna, nem erről van szó. Amiatt nem nyugszik a lelkem, ami előző nap reggelén történt. Ha az ember korán kel fel, akkor sem viselkedik így... vagy mégis?

Másnap szokásosnál is előbb keltem fel. Iskola előtt szerettem volna készíteni magamnak kávét és reggelit. Nem vagyok az a reggelizős típus, de mégis úgy éreztem, ma muszáj ennem. Lehet azért, mert tegnap délután négy körül ettem utoljára...

De ahogy kinyitottam a hűtőt, elfogott a harag. Egy teljesen üres hűtővel néztem farkas szemet. A kajáimnak lábuk kélt, konkrétan elmentek a jó büdös búbánatba. Valószínűleg a szobatársam gyomrába.

- Úgy látszik ma nem fogok reggelizni. Megint- sóhajtva visszaültem az ágyamra. Az ételtolvajom viszont szépen és ártatlanul aludt az előttem lévő ágyban.

Kicsit féltékeny lettem az életére. Én mindent megteszek, hogy túléljem az élet adta nehézségeket. Szinte napról napra élek, minden értelemben. Igen, gondolkoztam már azon, hogy véget vetek az életemnek. Mindenki azt hiszi, hogy a szüleim gazdagsága miatt én kis herceg vagyok, mindent megkapok, amit csak kérek. De ez nem így van. Ők azt akarják, hogy mindenben én legyek a legjobb. Tanulásban és sportban egyaránt.
Sokáig küzdöttem, nagyon sokáig. Volt, hogy napokig nem ettem csak is azért, mert egy nagyobb dolgozatra készültem. Emiatt sokat fogytam és már az ételt sem kívántam annyira. Előjött a stressz. Az orrom többször vérzett, a fejem állandóan fájt és volt, amikor a kórházban kötöttem ki. A szüleimet viszont ez nagyon nem érdekelte. Még így is minél jobban hajtottak.
Szóval igen. Naponta törtem a fejem azon, hogy mi lenne, ha....
De végül nem tettem meg, egyszer sem. A penge élét nem mélyesztettem bele a hófehér bőrömbe. Vagyis olyan "mélyen" nem. Szerettem karcolgatni a csuklóm olyannyira, hogy berögzült ez a szokás. Mindennap, este a fürdőszobában ültem a kád mellett és a penge élét végig húztam a bőrömön. Annyiszor csináltam ezt, hogy már nem is fájt. Inkább élveztem.
Aztán egyik nap találkoztam egy fekete-fehér cicussal. A lába megsérült, úgy kullogott a sötét utcán. Én pedig odamentem hozzá szép lassan, felvettem a karomba és hazavittem meggyógyítani. Ez a kis kedvenc volt, aki miatt végül abba hagytam azt a rossz szokást. A cicának a Felix nevet adtam. Akárhányszor meglátom, mindig bearanyozza a napom. Kár, hogy a kollégiumba nem lehet behozni házi kedvencet.

A szobatársam a teljes ellentétem. Ő kizárólagosan másokon mászik fel a létrán, nem érdekli a többiek. Egész nap nem csinál semmit sem, de ha mégis, akkor a haverjaival lóg és elmennek bulizni valahova. Vagy alszik.
Mindenki oda meg vissza van érte, és nem csak a lányok, de a fiúk is. Ő pedig ezt élvezi. Nem sok mindent tudok róla, de azt biztos, hogy itt az egyetemen nem én vagyok a herceg úrfi, hanem ez a fiú.

Még a nevét sem tudom, de nem is érdekel...

Suliba beérve megkerestem a termet, ahol az első óránk kezdődik. 

Az egész napom elég átlagos volt. Óráról órára mentem, szünetekben vagy a teremben ültem és a telefonomon az aktuális híreket néztem (nem az olyan híreket, annál az élet szakasznál még nem tartok ott), vagy pedig kimentem levegőzni egy kicsikét. Kaját a nap folyamán szereztem be, két viszonylag nagy pogácsát ettem. Tudom, nem a leglaktatóbb, de a semminél mégis több volt. Majd délután elmegyek bevásárolni, hála a kedves szobatársamnak. 

A kolihoz visszaérve gyors ledobtam a cuccaimat, és elindultam a boltba. Szépen sütött a nap, de a távolban látszódtak a feketére festett felhők. 

"Úgy sem leszek sokáig"- gondoltam. De a természet egészen mást gondolt. Mielőtt kiléptem volna a boltból, már láttam és hallottam is, ahogy zuhog az eső. "Nagyszerű. Muszáj lesz megvárnom a végét, nem hoztam esernyőt." Szerencsére nem csak én voltam így, rajtam kívül még öten itt álltak mellettem. Körülbelül két percet álltam, mikor valaki megkopogtatta a vállam. Oldalra néztem, de nem volt ott senki sem.

- Másik oldalt, te hülye- mordult meg a mellettem levő. 

- Gondolhattam volna, hogy te vagy az- néztem mérgesen a szobatársamra.

- Nem hittem volna, hogy bedőlsz ennek az olcsó trükknek- mosolygott.

- Őszintén. Én sem- ezután egy kis ideig nem szóltunk egymáshoz. Csak néztük, ahogy az eső leesik a hatalmas felhőből. Egy idő után már éreztem, hogy figyel engem, a tekintetét szinte éreztem magamon. Felé fordítottam a fejem. Állításom beigazodott. Ő viszont nem kapta el a fejét, tovább farkasszemezett velem. 

Olyan...deja vu érzésem van. Mintha ez már megtörtént volna...