Lonely (Minsung ff.)- BEFEJEZETT

Újra itt

Lassan kinyitottam a szemem. Újra itt, a fehér falak között. Nehezen feltápákosztam az ágyamon és körül néztem. Nem volt senkisem a szobámban, csak én voltam itt, mint ahogy általában szokott lenni. Elájultam, ez az utolsó emlékem. Illetve, hogy valaki segített nekem, de hogy ki volt az, azt nem tudom. 

Az ajtó kinyílt, majd megláttam, hogy a tesi tanárom kukucskál be rajta.

- Látom felébredtél- megkönnyebbülve sóhajtott. Bólogattam.

- Jöjjön csak be tanár úr- megpaskoltam magam mellett a helyet, mutatva, oda üljön le. Tanár úr pedig le is ült a "kijelölt" helyre.

- Nagyon sajnálom, hogy nem hittem neked. Az orvosod elmondta, hogy rohamod volt, ezen kívül legalább két napja, hogy nem ettél semmit sem- nem szóltam egy szót sem. Lehajtott fejjel az ujjaim végét piszkálgattam.

- Elnézést kérek- kértem bocsánatot. Tanár úr csak megrázta a fejét és a háta mögül előhúzott egy zacskót.

- Tessék, edd meg. Én készítettem. Szendvics- elfogattam az ételt. Miután megettem az egészet, még egy kicsit beszélgettünk. Egész jó fej Mr. Park. Most, hogy jobban megismertem, elismerem, hogy kellemes a társasága és meg lehet bízni benne. Kíváncsi voltam, hogy ki hozott be a kórházba, de erre nem kérdeztem rá. Úgy gondolom, hogy bárki is volt az, talán felkeres, és akkor megtudom ki volt az. 

A kórházban még egy napot maradnom kellett, főképpen a vizsgálatok miatt, de igazából a pihenés volt a lényeg. Már annyiszor voltam itt, hogy tudják, én biztosan nem maradnék meg a seggemen. Nagyon unalmas tud lenni az, ha egész nap az ágyban vagy és nem tudsz semmit sem csinálni. Még a filmeket és sorozatokat is megunod egy idő után. Szóval a lényeg, hétvégére végre kiengedtek. Egy erősebb gyógyszert írtak fel nekem, mivel egy kicsivel rosszabbodott az állapotom. Ez a megerőltetett futásnak és a nem evésnek köszönhető. Mr. Park-kal megbeszéltem, hogy én ugyanúgy fogok tesizni, mint a többiek, csak lazábban fogom venni az egészet, ennyi lesz a különbség.

Szombat reggel van és éppen a kórházból gyaloglok haza fele. Igen, haza. Nem mentem vissza koliba hétvégére. Minho biztos tudja mi történt, remélem megérti miért nem mentem most vissza a koliba. Üzenni még nem üzentem neki, nincs meg a telefonszáma. Majd megkeresem Instán és ott írok neki, hogy mizu. 

Hazaérve nem találtam otthon senkit sem. 

- Szia Anya! Merre vagytok?- hívtam fel édesanyukámat. A háttérben morajlást és tányérak csörömpölését hallottam.

- Szia Kicsikém! El kellett utaznunk egy esküvőre. Haza mentél?- kérdezte. Valahogy éreztem, hogy ez lesz...

- Erre a hétvégére igen.

- Sajnálom kicsikém. Szólnom kellett volna- mindig ezt csinálja...

- Semmi baj. Hallom apa hív. Leteszem. Szia!- csalódottan tettem le a telefont. Mindig ez van. Sohasem tudnak rám időt szánni. Szerintem még azt sem tudják, hogy beteg vagyok. Na mindegy, elég az önsajnálatból. Ráfeküdtem az ágyamra és megnyitottam az Instagramot, hogy megkeressem Minhot. Tíz perc keresgélés után végre megtaláltam. 

"Remélem ő lesz az."

Megnyitottam az oldalát. 1638 követője van. Elég népszerű. Pedig csak egy képe van kint, de azon is több ezer lájk van. Legfőképpen lányok a követői és a kommentek háromnegyedét is szintén lányok írták. Nem is hittem volna, hogy ennyien ismerik és kedvelik. Bekövettem én is, majd ráírtam.

" Hanie_14: Szia! Jisung vagyok. Ezen a hétvégén nem megyek vissza koliba. Csak mondom írok."

Nem is kellett sokat várnom, már válaszolt is rá.

" Lee_MinHoe_: Ok"

Hát ennél több mindenre számítottam, erre viszont nem. Elég bőbeszédű, mit ne mondjak. Legalább vette a lapot, hogy nem megyek vissza. Hogy mit fogok csinálni, azt nem tudom. Szerintem elmegyek egyet piknikezni a Han folyóhoz. Ebéd után össze is pakoltam a cuccokat. A kosárba tettem szendvicset, frissen csavart narancslevet, meg néhány kisebb édességet. Illetve lepedőt is raktam el. Hat óra körül lehetett, mikor is elkezdett rezegni a telefonom.

" Ismeretlen: Szia! Én vagyok az, az epres fiú. Nem szeretnél ma találkozni valamikor?"

Csak néztem az üzenetet. Vajon honnan tudta meg a számom? A szívem elkezdett gyorsabban verni. Remegő kézzel írtam neki vissza.

" Jisung: Szia! Pont most akartam elmenni piknikezni. Szeretnél csatlakozni?

Ismeretlen: Persze! Hova menjek?

Jisung: Elküldöm a címem."

Mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. Idejön. Hozzám. De miért izgulok ennyire? 

Gyors felfutottam a szobámba, hogy felvegyek valami normálisabb ruhát. A fekete nadrág, fehér póló, arra pedig egy bézs színű inget vettem fel. Gyorsan még csináltam neki is szendvicset és italt, illetve több édességet is tettem el. Mire beleraktam mindent, kopogtattak az ajtón. Izgulva kinyitottam azt, de nem volt ott senki sem. Csodálkozva hajoltam ki, majd ekkor a fiú elém ugrott, megijesztve engem. Ijedségemben a hátsómra estem. 

- Nem fájt?- nevetett. Nem tudtam haragudni rá, ezért én is vele együtt nevettem.

- Segítsél fel inkább- nyújtottam a kezem felé. Ő megfogta azt és erősen felrántott- Szép köszöntés, mondhatom. Ezután a kis incidens után beinvitáltam a lakásba addig, amíg el nem rendeztem szebben a dolgokat.

- Látom sok kajával készültél- ült le az asztalhoz.

- Ez csak természetes- mosolyogtam rá, amit viszonzott is. 

- Szóval hova menjünk?

- A közelben van egy kisebb park. Általában oda szoktam menni, ha unatkozom- kezembe fogtam a kosarat és elindultam- Mehetünk?

- Várj! Segítek- felpattant a helyéről és gyorsan kikapta a kezemből a kosarat és kifutott az ajtón- Hozdd inkább a lepedőt!- kiáltott vissza. Elmosolyodtam tettén.

Úgy érzem, végre találtam egy igaz jó barátot.