- Köszönöm , hogy ezt mind elmondta nekem. Nem is tudom, mit tehetnék.
- Én köszönöm, hogy végig hallgattál- mosolygott rám teli szívből.
Minho anyukájával folytatott beszélgetés után az elkészült süteményeket becsomagoltuk egy szép kis kosárba, hogy minél jobban nézzenek ki. Megköszöntem még egyszer, hogy segített nekem ezeknek a csodáknak az elkészítésében és visszaindultam a reptérre, hogy a legeslegelső géppel haza induljak. Nagyon boldog voltam, egész úton azon gondolkoztam, hogy vajon mi lesz a barátom reakciója. Boldogság, szomorúság, vagy talán mindkettő érzelem vegyítve?
"Ahhh... nem bírom kivárni ezt a hosszú utat"
A gépen ülve megnyitottam a telefonon kapott üzeneteimet, amiből volt elég, Minhonak köszönhetően.
Lee_Minhoe_: Ömm... okey dokey. Nem tudom, mit tervezel
Lee_Minhoe_: De remélem jól fogod érezni magad <3
Lee_Minhoe_: Woo ma nem alszik itt
Lee_Minhoe_: Elment a barátnőjéhez
Lee_Minhoe_: Szóval arra gondoltam, hogy ma ihatnánk és mondjuk ehetnénk valami finomat
Lee_Minhoe_: Elmentem bevásárolni, lehet nem leszek ott, mire te vissza érsz :(
Hanie_14: Hamarosan otthon leszek <3 addig is, vigyázz magadra
Az üzeneteit olvasva egy kicsit elbizonytalanodtam affelől, hogy elfelejtette a évfordulónkat. De maradok a pozitív hozzáállásnál és a negatívat inkább elhessegetem.
- Végre itthon vagyok- dobtam le a hátizsákomat az ágyra és azonnal bedőltem az ágyamba. Természetesen a sütiket előtte letettem az asztalra, ne gondoljátok azt, hogy én azzal együtt borultam meg. Válasz reményében újra megnyitottam a telefonomat, de még semmit sem kaptam Minhotól. Semmi üzenet, vagy hívás. Bár többször is megcsörgettem, válasz nem érkezett rá. Helyette mindig a hangposta szólalt meg. De a nyugtalanságon kívül nem éreztem semmit sem, mert tudtam, hogy ha valami fontos dolgot csinál, akkor a telefonja nem kerül elő, illetve azt le szokta ez esetben halkítani.
Felkeltem az ágyamból és a sütiket felvéve az asztalról mentem a hűtőhöz, hogy berakjam azokat. Az ajtaját kinyitva megláttam, hogy teli van sörrel az alsó polc, illetve kaja is volt bent. Felhúztam a szemöldökömet, és oldalra döntve a fejem gondolkodtam el, hogy akkor mégis hol lehet a barátom.
- Wooval biztos nem lehet, hiszen azt írta , hogy nem lesz itthon. Bár azt nem említette meg, hogy mikor is szándékozik elmenni, így lehet, hogy együtt mentek el. De nem, szerintem nem. Hmmmm... Ha nem vele van, egyedül ment vagy másvalakivel? Talán boltba? Étterembe? Börtönbe?
- Börtönbe azért nem fogok menni- hallottam meg Minho jellegzetes vidám kacaját. Azonnal vettem egy 180°-os fordulatot és futottam oda hozzá. Ahogy a célszemélyhez értem, beleugrottam az ölébe, de annyira erősen csapódtam neki, hogy majdnem hátra estünk, de szerencsére Minho lába megedződött ezalatt a 3 év alatt, így ezt könnyen megállta. Szorosan öleltem magamhoz, nem akartam elengedni. Bár pár órára voltunk szétszakadva, nagyon hiányzott, hiába nem vallom be magamnak.
Egy hosszas csók után letett vissza a földre. Szemei csak úgy ragyogtak a félhomályban, mely a szobát uralta. A csodálatos perceket a hűtőnek a halk záródása zavarta meg.
- Hoztam neked valamit- eszméltem fel- de előtte előkészítem az italokat és a kaját az asztalra- Minho bólogatott, majd besegített nekem az előkészületekben. Woo még nem ment el, éppen a barátnőjének vesz egy csokor virágot, mert elvileg ők is ünnepelni fognak. A részleteket viszont nem árulta el, így kitudja, hogy mit fognak csinálni. És ünnepelni. Mert, hogy eddig ezt nem tették, az is biztos.
- Uhh, tényleg- jutott eszembe a kis kosár. Gyors visszamentem a hűtőhöz és elővettem a meglepetésemet- Igazság szerint ezért mentem el itthonról- letettem az asztalra és leültem Minhoval szembe.
- Miért, ez micsoda?- kíváncsiskodott. De amikor kiakarta bontani, felálltam ülőhelyemről és rácsaptam a kezére.
- Először hadd mondjam el, mit látsz itt- ültem vissza- Mivel ma van a harmadik évfordulónk, így egy különleges ajándékkal szerettelek volna meglepni.
- Ahw...- érzékenyült el Minho.
- Szóval. Mint már mondtam, valami különlegesre gondoltam ez alkalommal, így ma reggel elutaztam Jejura- látszott, hogy barátom agykerekei dolgozni kezdtek, mert értetlenül nézett rám- Elmentem a kedvenc sütiződbe, hogy elhozzam neked azt, amelyiket a legjobban szereted, de...
- Nem jutottál be?- vágott közbe. Mérgesen ránéztem- Jó, okés. Meg sem fogom szólalni- tette fel kezeit védelmezően.
- Hidd el. Ha tolakodnom kellett volna, akkor tolakszom- nevettem- Viszont nem ez volt a helyzet, hanem az, hogy sajnos bezárt a hely.
- Tessék?- döbbent le Minho- Mi történt a tulajjal?- Minho még jobban aggódni kezdett és ezer egy féle rossz gondolat jutott az eszébe, hogy vajon mi is történhetett pontosan.
- Ne aggódj, anyukád rendben van, csak aznap el kellett mennie segíteni egy barátjának- vigasztaltam meg. A barátom megkönnyebbülve kifújta a levegőt .
- Még szerencse, hogy any...Várjunk csak! Honnan tudod, hogy ő...?- átnyúltam az asztal felett és megfogtam mindkét kezét, majd elmeséltem azt, amikor találkoztam vele és, hogy azután elkészítettük neki a legeslegfinomabb süteményét.
- Sajnálom, hogy eddig nem meséltem róla- lehajtotta fejét és az asztal alatt elkezdte tördelni kezeit, így fogtam magam és átültem mellé, hogy bevonjam őt egy jó meleg ölelésbe.
- Ettől nem leszek mérges és nem is fogok veled szakítani, ezt garantálhatom- simogattam a hátát. Ilyenkor olyan, mint Mia, aki jelenleg a neki készített kis ágyában szunyókál. Bújik, mint egy kiscica, aki azt várja, hogy a kis buksiját megsimogassák.
- Szóval, lássunk is neki. Kíváncsi vagyok a véleményedre.
Azt est további részében iszogattunk és ettünk, illetve beszélgettük és jókat nevettünk. Ez a kedvenc elfoglaltságom. Minho mellett egy kicsit visszafogottabb lett az élet vitelem és általában olvasni szoktam és zenéket írni. Hiszitek vagy sem -azt már rátok bízom-, de pár hónappal ezelőtt derült ki, hogy van érzékem a vers íráshoz és mivel tudok gitározni, néha napján a saját dalaimat, amiket szabadidőmben költök (vagy órákon), elszoktam gitározni és énekelni. A táncolást sem hagytuk abba, minden héten ellátogatunk a megszokott teremben táncolni.
De sajnos ez az utolsó előtti évünk, így ritka az olyan este, amikor én gitározom, ő pedig táncol rá. Woo azt mondta nekünk, hogy jelentkezhetnénk az egyik ügynökséghez, annyira jól csináljuk a dolgokat. Van is egy olyan ismerőse, aki egy ilyen helyen dolgozik, így nem lenne nehéz mindet bemutatnia. De mi ezt az ajánlatot elutasítottuk, mivel az állatorvosi szakma még mindig jobban érdekel minket, mint a művészet. Viszont Minhon mostanában azt látom, hogy kezd kételkedni a tanulmányaival kapcsolatban. Igen, évfolyam első, de szerintem sokszor elgondolkozott Woo ajánlatán. Csak attól fél, hogy ha felveszik, akkor nekünk szakítanunk kell.
- Sungie- fogta meg kezemet- én is készültem valamivel- ezzel felállt és elkezdett maga után húzni. Kíváncsian követtem minden lépését, egészen ki a kollégium elé, pontosabban a robogójához- Tessék- nyomta a kezembe az egyik sisakot- Ha felvetted, ülj mögém. De kapaszkodj, nehogy nekem itt le ess.
A krobogó csak úgy süvített a sötét és meglehetősen ijesztő utcákon. A lámpák fénye mit sem értek, nem nagyon tudták megvilágítani azokat a helyeket, min mi átmentünk. Hosszas utazás után a jármű megállt és leparkolt. A levegőben érezni lehetett a víz és az árult ételek illatát. A Han-folyó mentén, egy kisebb füves területen voltunk. Leszálltunk a robogóról és Minhoval kézen fogva elsétáltunk arra a helyre, ahol ő már elrendezte a dolgokat. Ahogy mentünk, a bokrok takarása mögött egyre-jobban látszódott a hatalmas meglepetés, amitől könnybe lábadtak a szemeim.
- Ez most komolyan gondolod Minho?- alig tudtam megszólalni, annyira gyönyörű volt az egész. Az egyik, hanem a legszebb fa teljesen ki volt világítva és a tövében egy szépen, gondosan elkészített tábla volt kihelyezve.
- Jisung- ereszkedett le féltérdelésbe előttem, majd a zsebéből előhúzott egy doboz.
"Hozzám jönnél?"
YOU ARE READING
Lonely (Minsung ff.)- BEFEJEZETT
Fanfiction"Köszönöm, hogy találkoztam veled aznap" Jisung egy 19 éves fiú, aki egész életében a magánynak volt a barátja. Senki sem szerette őt, és ő sem vágyott társaságra. De ahogy bekerült az egyetemre, minden megváltozott. A magány vajon végleg eltűnt mel...
