Lonely (Minsung ff.)- BEFEJEZETT

Múlt

Ez a nap nem is lehetne szebb. Hétágra süt a nap, a szél is kellemesen fúj, pont annyira, hogy ne legyen annyira meleg. Szeptember elején járunk, ezért van még mindig jó idő, bár sajnos már nem sokáig, mert hamarosan beköszönt a hideg tél. Annyira szép időnk van, hogy egy-két bárány felhő úszott csak az égen. Némelyik felvette a kaktusz, a pizza vagy pedig a szív alakját. 

Seungminnal boldogan sétáltunk az egyetem felé, kézen fogva. Reggel megbeszéltük azt, hogy attól még, hogy a kapcsolatunk hirtelen fordulatot vett, a viselkedésünk nem fog megváltozni, hisz a többiek eddig is azt hitték, hogy mi tényleg jártunk. Minnel akárhányszor összetalálkozott a tekintetünk, mindig elmosolyodtunk. Furcsa volt számomra, hogy nemrég még egy labdával fejbe rúgott, most meg kézen fogva megyünk mindenhova és állandóan csókokkal árasztjuk el egymást. Ahogy egyre beljebb sétáltunk, lehetett érezni az emberek tekintetét, ahogy minket bámulnak. Most nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem hisznek a szemüknek, új nekik ez a dolog vagy pedig szimplán megbámulnak minket. 

Végre beértünk a hatalmas épületbe. Először a szekrényünket céloztuk meg, és a könyveinket, füzeteinket kezdtük el kipakolni. Mivel Min egy évvel felettem jár, neki minden hétfőn előbb kezdődik az órája, nem értem miért, de most nem ez a lényeg. 

- Sietek. Majd találkozunk!- mondta Min, majd egy puszit nyomott az arcomra. Megráztam a fejem. Nem is tudom ki mondta nekem reggel azt, hogy fogjam vissza magamat. Kivettem az aznapi óráimra a füzeteimet, és becsuktam a szekrény ajtót. Ahogy bezártam, megéreztem, hogy valaki nagyon figyel, ezért elnéztem jobbra. Minho állt ott. Nem tűnt túl boldognak, de mérgesnek sem. Semleges arccal figyelte mozdulataimat, és mikor észrevette, hogy őt nézem, elindult felém. Kicsit megijedtem, mert annyira száguldott felém, mintha üldözné valaki. Árgus szemmel figyeltem, mit fog csinálni. De ő csak jött, jött és jött, egyre közelebb került hozzám, aztán neki ment a vállamnak és elment mellettem. Az ijedséget a zavarodottság váltotta fel. Azt tudom, hogy kattant, mert néhol tök jó fej, néhol pedig feltudná robbantani az iskolát. Nem értettem, min hergelte fel magát, de köszönöm szépen, nem kérek most belőle.

Az első egy percben nem foglalkoztam ezzel, de annyira kíváncsivá tett, hogy utána mentem. Sebes léptekkel száguldottam felé és mikor megláttam a folyosó közepén ballagni, utána kiáltottam.

- Minho!- hangomra a fiú megállt, majd megfordult. Odaérve megálltam előtte és egyenesen a szemébe néztem- Most komolyan? Mi a bajod?- kérdeztem tőle nyugodt hangon.

- Nem értem miről beszélsz- vonta meg vállát. Mindeközben az emberek elkezdtek körénk gyűlni.

- Tavaly is, és most is. Nem tettem semmi olyat ellened, ha jól emlékszem.

- Ne itt beszéljük meg- fogott a kezemre, de én azonnal kirántottam onnan.

- Ne érj hozzám. Undorodom tőled- nem voltam mérges, megtartottam a higgadtságomat. A többiek elkezdtek "uuuuu"-zni. Minho idegesebb lett, nem nézett rám egy ideig.

- Mond, ennyire hülye vagy?- jött közelebb hozzám. Én nem hátráltam meg, tartottam magam- Figyelj, Töki. Nincs türelmem veled veszekedni, szóval most húzzál el innen, vagy...

- Vagy mi lesz?- vágtam szavába. Kicsit mintha meglepődött volna, mert megtorpant. Most már én lépkedtem felé egyre közelebb. A füléhez hajoltam és belesúgtam a fülébe- Nem tudsz ellenem semmit sem tenni. Vagy szeretnél verekedni? Az is egy megoldás- mondatom befejeztével karba tett kézzel vágtam át a tömegen és mentem a termünk felé. Az emberek ujjongtak, voltak akik a szekrényt ütötték. Még mindig nem szeretem felhívni a figyelmet magamra, de ha valaki egy bunkó paraszt, muszáj megtennem. Gyorsan szedtem a lábam, nehogy utol tudjon érni, de hiába. Megfogta a kezem és behúzott a mosdóba.

- Engedj már el!- mondtam idegesen. Minho berángatott egészen a végéig és neki lökött a falnak, kezét a fejem mellett támasztotta meg. Ahogy a szemembe nézett, láttam magam előtt, ahogy a lelkembe is belelát. Nem mondom, picit nyugtalan voltam emiatt.

- Neked most mi bajod van?- ahhoz képest, hogy neki lökött  a falnak, egészen nyugodt volt, és ez megijesztett.

- Ugyan ezt kérdeztem én is- válaszoltam- Miért utálsz ennyire?

- Komolyan akarod tudni?- bólogattam. Minho idegesen beletúrt a hajába- Mert egy idegesítő kis buzi vagy, aki azt hiszi, hogy minden az övé. Akinek nincsenek gondjai, hiszen anyuci meg apuci mindent elintéz, nincs igazam?- köpte hozzám a szavait. Nem mondom, nagyon rosszul esett, hogy ezt gondolja rólam. Nem is tudja, milyen volt az életem régebben. Kórházak, pszichológus, stressz, öngyilkossági kísérletek, anorexia, önmarcangolás és még sorolhatnám. A szava nyilai egyenesen a szívembe fúródtak. Nem tudtam megszólalni, de végül összeszedtem minden erőmet.

- Bárcsak így lenne- mondtam halkan. Nem szerettem volna megmutatni senkinek sem a múltam nyomait (bár Seungmin már látta és emiatt ki is oktatott), bár most a kialakult helyzet így hozta. Lassan feltűrtem az ingem ujját, ami alól lassan előbukkantak a vagdosásos hegeim. Az egész karom tele van ilyen sebekkel, ezért is járok általában pulcsiban vagy ingben, mert ezekkel eltudom tüntetni a nyomokat- Látod ezt?- mutattam neki. Minho szemei kikerekedtek, ahogy meglátta a karom. Száját is résnyire kinyitotta, mintha akart volna mondani valamit, viszont egy hang sem jött ki onnan. Megfogtam a kezét és lassan végig húztam az enyémen, hogy érezze is, ne csak lássa.

- Miért?- jött az első kérdése. Még mielőtt válaszolni tudtam volna, meghallottuk a csengő vércses hangját. Elengedtem a kezét és visszahúztam az ingemet a kezemre.

- Órára kell menni- nem foglalkozva vele megindultam kifelé és egyenesen, most már tényleg a terembe mentem. Minho pár perc különbséggel érkezett meg.

Órák után Seungmin terme felé vettem az irányt, mivel neki volt még egy órája, így gondoltam meglepem egyet. Leültem a legközelebbi padra és ameddig várakoztam, elkezdtem egy könyvet olvasni. Húsz perce olvashattam, mikor a folyosó másik irányából egy igen érdekes beszélgetést fogtam ki.

- Vegyük úgy, hogy vagdossa magát az a srác.

- Szóval nem csak meleg, hanem agyi problémái is vannak? Ez egyre jobb- röhögött a srác.

- Azért ezt nem mondtam, de figyelj Wooyoung. Ez maradjon köztünk, okés?- annyira kíváncsi voltam kiről is beszélgetnek, de amikor megláttam, hogy ez a Wooyoung gyerek és Minho lép ki onnan, szíven ütött. Most már tudtam, hogy rólam volt szó. Ők pedig szép nyugodtan, kacarászva haladtak el előttem, miközben engem figyeltek. Ennyit arról, hogy léteznek normális emberek.

- Sungie, valami baj van?- hallottam meg Min hangját.

- Nem, dehogy is. Csak elgondolkodtam egy fontos dolgon.

- Micsodán?

- Hogy a múltat sohasem fogod lemosni magadról.