1.rész

47 3 0
                                    

- Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – szorosan ölelt magához miközben vékony teste szinte reszketett , a kora reggeli hideg széltől. – És hívj azonnal ahogy oda értél, mindenről tudni akarok!

- Ígérem, azonnal hívni foglak. És ne aggódj már ennyire! - toltam el magamtól a lányt. –Úgy ismersz te engem, mint akinek egy  kis utazás problémát okoz ? 

- Nem erről van szó csak....- törölte meg szemeit.Bár azt mondta nem fog elérzékenyülni, ehhez képest most fényesen csillognak hatalmad fekete szemei a kitörni készülő könnyek miatt.  –Miért van az hogy én félek helyetted is?– ezt halva csak mindketten elnevettük magunkat és még egyszer utoljára, magamhoz öleltem. Nagyon hálás vagyok neki, nélküle nem lehetnék most itt. 

- Tudod  mit beszéltünk meg. – fordultam vissza a vonat ajtajában állva. – Anyáéknak egy szót se!

- Egy szót se! – ismételte mondandómat.

Felszállva a vonatra majd  egy üres helyet kerestem, amire egyből rávetettem magam. Cuccaimat ledobtam magam mellé, hogy még véletlenül se üljön le senki mellém. Általában élvezem az emberek társaságát és örömet okoz, ha új embereket ismerhetek meg és erre az egyik remek alkalmak a vonat utak voltak. Hisz ha hosszú útról volt szó, egy idő után ráunnak az emberek a telefonjukra, játékukra és kénytelenek a közelükben lévő emberekkel beszélgetni. Ha nem is lesz tartós kapcsolat, de legalább arra a pár órára örömet okoznak egymásnak. Ahogy lassan elindult a vonat hevesen integettem a peronon álló barátnőmnek. Szélesen mosolyogva néztem vissza rá egészen addig, amíg annyira távol nem kerültünk egymásra hogy nem volt kivehető arcvonása. Ahogy végre nem láthatta arcomat, mosolyom eltűnt és helyette az aggodalom vette át az irányítást. Hogy félek- e? Nagyon. Mindössze azért játszottam meg magam, hogy megnyugtassam Minjae-t aki gyermekkorom óta nagy helyet foglal el a szívemben. Biztos vagyok-e a dolgomban? Nem, de még mindig jobb mintha nem tettem volna semmit. Ehhez hasonló aggasztó gondolatokkal töltöttem a 4 órás utat, így hogy szinte élőhalottként másztam le a vonatról.Kiérve az állomásról,fáradtan huppantam le a legközelebbi buszmegállóban, még van 20 percem a járatig így telefonomért nyúltam és felhívtam Minjae-t.

- Végre! Nem láttad mennyiszer hívtalak?- dörmögte mérgesen. Azonnal megnéztem a hívás listát ....ajaj.

apa 6 hívás

anya 11 hívás

Minjae 3 hívás

-ne haragudj. – sóhajtottam bele a telefonba. – Mi a helyzet otthon?

- perpatvar! Anyudék már 7kor itt voltak, és mint valami örültek  anyáékkal mind a négyen berontottak a szobámba és egy fél órás vallatás alá vontak. Azt hittem ott halok meg! - bár sajnáltam szegény lányt, el kellet nevetnem magam, kétségbeesett hangját hallva.

- de gondolom te kitartóan tartottad a szádat.

- hát persze! Pedig apáék azzal is megfenyegettek, hogy ha kiderül, hogy mégis van közöm a te „kis eltűnésedhez'' akkor a motoromat is elveszik. Érted? Ha elválasszák tőlem a szerelmemet nekem végem.

- Ígérem, nem derül ki hogy segítettél! Oké?

-oké! Egyébként merre vagy?

- Most várom a buszomat, Ha minden igaz 11-re a háznál leszek. És...

-Jön anya! Leteszem! – válaszomat meg se várva nyomta rám a telefont.

Lassan 1 éve hogy meg van a jogosítványa, azóta egész nap a motorja körül legyeskedik. Így az elvesztése hatalmas csalódás lenne neki. Az a ,,kis eltűnésed'' dolog pedig arra utal, hogy ma hajnalban 4:12-kor idegesen álltam az ablakom előtt, a táskámat szorongatva. Pár perc múlva meghaltam az ismerős motor hangot így kimászva az ablakon leugrottam a földre majd amilyen gyorsan csak tudtam a lányhoz siettem. 5-kor indult a vonat így még korán el tudtam indulni anélkül, hogy bárki is észrevette volna. Egészen mostanáig, már tuti a rendőrséget zaklatják, hogy adjanak ki keresést rólam. De tudtam hogy nem fogják szó nélkül hagyni hogy csak így elpárologjak, pedig ennek örülnék a legjobban. Ahogy megláttam a közeledő buszt felálltam majd ahogy megállt előttem a jármű. felszálltam rá és megvéve a jegyet leültem az ajtóhoz egyik legközelebbi ülésre. Nem vagyok biztos benne, hogy hol is kel leszállnom így inkább nem bízom a véletlenre. A telefonomat nézve erős késztetést érzek hogy legalább nővérem üzeneteire válaszoljak de tudom ha megtenném , azonnal közölné a szüleimmel. Sóhajtva tettem inkább vissza a táskámba és oldalra döntve a fejemet az utcán tolongó ember tömeget néztem. Szoül, utoljára 4 éve voltam itt, ugyan ezt az utat tettem meg csak akkor annyi különbséggel hogy a szüleimmel jöttem. Szokás szerint középen ültem és amikor egy jó szám jött megkértem őket hogy vegyék hangosabbra a rádiót, apa általában csendben ült és hallgatta ahogy anyával végig beszéltük az utat. Ahogy a nem is olyan régi emlékekre gondoltam, éreztem ahogy szememet csípni kezdte a feltörekvő könnyek, így inkább máson kezdem el gondolkodni. Nem szabad hogy elérzékenyüljek, akkor se és most se segített rajtam ha könnyeimet hullattam. Az ismerős környéket felismerve felálltam és a következő állomásnál leszálltam, ha minden igaz innen 10 perc séta és ott leszek. Ahogy haladtam végig az utcákon egyre ismerősebb lettek a házak és az üzletek, de ahogy szembe találtam magam a keresett épülettel képzeletben vállba veregettem magam. Rettentő rossz a tájékozódási képességem így nagy teljesítés volt a részemről hogy emlékezetből ide találtam. A zebrán gyors átfutva elhaladtam a lakóépület előtt és azt megkerülve a hátsó bejárathoz mentem.

- Mi is volt a kód...? – a telefonomat elő véve a jegyzetek között keresgéltem, megvan! – 01335. – ahogy beírtam a kódot egyből nyíl is ki az ajtó .így örömkiáltásomat magamba folyatva indultam el a 4.emeletre. – Oké, nyugodj meg! – simítottam ki arcomból hajamat. – Nem lesz mérges. – léptem ki a liftből. – Meg fogja érteni. – lépkedtem a folyosó végén lévő 34.-es lakáshoz. – Örülni fog, hogy láthat. – erősen markolásztam a táskám fülét. Ahogy egyre közelebb értem az ajtóhoz úgy kezdett el egyre jobban verni a szívem. – Gyerünk, menni fog! – a csengőt megnyomva feszültem hallgatóztam. Ahogy léptek és beszédhez hasonló hangok ütötték meg a fülem, legszívesebben elfutottam volna. Úr isten hogy is gondoltam hogy ide jövök! Mérges lesz és nagyon lefog szidni! Gyors lehajoltam és felkapva táskámat kezdtem volna el futni a lift felé, de ekkor kinyílt az ajtó.

- Öm...segíthetek valamiben? - bár látszódott, hogy a fiú nem tudd hova tenni, kedvesen mosolygott rám.

- Igen, izé...vagyis én. - mint egy idióta csak makogtam miközben egy értelmes mondatott próbáltam összetenni a fejemben. 

- Ki az? - ahogy az ismerős hangot meghallottam, tudtam hogy most már nincs menekvés. Ahogy szokásos trappolásával az ajtóhoz jött és megállt társa mellet. Mosolyogva nézett rám de röpke pár másodperc alatt arcán a színtiszta döbbenet ült ki, majd ahogy elég bátorságot vettem felnéztem szemeibe és rámosolyogtam.

- Szia bátyó!

- Eunji! – bátyám arca egyből felragyogott és erős karjai közé zárt. – Hát te mit keresel itt? 

Fényed akár a csillagokéWhere stories live. Discover now