Fényed akár a csillagoké

2.rész

- Eunji! – bátyám arca egyből felragyogott és erős karjai közé zárt. – Hát te mit keresel itt? Miért nem szóltál hogy jössz? – engedett el miután alaposan megölelgetett és egy nagy puszit nyomott arcomra.

- Hát, legyen annyi elég hogy nem volt rá időm. – húztam el számat, majd immáron én öleltem magamhoz a magas fiút. Nagyon nagy szükségem volt már erre az ölelésre, és az ő közelségére, el se tudom mondani mennyire.

- Már bocsánat hogy közbe szolok. – szólalt meg az eddig csendben figyelő fiú. – De te ki is vagy?

- Már fel se ismersz  oppa? – értetlenül nézett rám majd ahogy magában motyogott valamit, hirtelen kikerekedtek szemei.

- Úr isten, Park Eunji hát én fel se ismertelek! – vont egy rövid ölelésbe. – Milyen sokat nőttél! Igazi nő lett belőled! - bókját hallva csak bazsalyogni tudtam , ilyenkor nagyon zavarba tudnak hozni. 

- Hát persze! Az én kishúgom a legszebb a világon. – erre csak meg forgattam a szemeimet majd miután beljebb tessékeltek, levettem a cipőmet és követtem a két fiút a nappaliba.

- Kérsz valamit inni?

- Nem kérek Xiumin oppa, de köszönöm! – a fiú csak bólintott majd a lépcső felé vette az irányt.

- Hogy-hogy eljöttél? Anyáék miért nem szóltak? – vette elő telefonját. – Fel is hívom őket. – ahogy elkezdte nyomkodni telefonját én gyorsan kikaptam kezei közül.

- Ne hívd fel őket, kérlek. – sóhajtottam. – Anyáék ...nem tudják hogy ide jöttem. Pontosabban nem tudják, hogy hol vagyok. – először értetlenül nézett rám.

- várj, te elszöktél otthonról?

- hehe,hát. Igen. – pár másodpercig csak némán néztük egymást majd nemes egyszerűséggel megkérdezte.

- Te megbolondultál? - ezzel felpattant és kikapta a kezemből a telefont. – Miért csináltad ezt? Anyáék szerinted mennyire aggódhatnak érted? Azonnal felhívom őket!

- Ne, várj! – fogtam meg a telefont tartó kezét. – Igen , eljöttem és nem szóltam nekik de okom volt rá!

- Milyen ok? – nézett rám. – Már elég nagy vagy ahhoz, hogy ilyen meggondolatlanságokat csinálj! Anyáék is dolgoznak, szerinted hogy kezdhették a napot ha az üres szobá...

- Anyáék elválnak. – mondtam ki végül.

- Tessék?

- Anyáék elválnak. – ismételtem meg magam.

Bátyám lassan leült a kanapéra és immáron már telefonját is letette maga mellé.

- Nem akarták elmondani, mivel nem akartak megzavarni a munkában.

- De miért? Vagy mikor akarnak elválni? – túrt bele hajába. – Sora tudja? – kérdezett rá nővérünkre.

-Igen, hozzá akartak küldeni anyáék. – ezzel ha lehet még jobban össze zavarhattam őt, így inkább leültem mellé. – Elmesélek minden , oké?

-Oké.

Nagyjából 3 hónapja avattak be a szüleim abba a dologba, hogy ők arra  a döntésre jutottak hogy elválnak. Ahogy kiderült édesapám már többször is megcsalta édesanyámat, viszont a legutóbbi esetnél ez fordítva történt. Édesanyám már több hónapja szeretőt tartott akivel úgy döntöttek ,össze költöznek. Nem is azzal volt a probléma hogy elváljanak egymással. Hanem hogy kié lesz a ház és a többi tárgy, illetve én. Mivel még csak most fogom betölteni a 17 , és a 18 életévemig a szüleim gondviselése alá tartozok, valamelyikükkel kell mennem. És itt a probléma. Nem kellek semelyiküknek. Mind a ketten teljesen új életet akarnak kezdeni, új ház, új házastárs és nulla gyerek. Így azt a frappáns ötlettel álltak elő hogy vagy leköltözzek vidékre a nagyszüleimhez , ahol csak egy normális középiskola van és nulla más lehetőség amire egy fiatalnak szüksége van , így ezt az ötlet egyből elvetettem, így maradt az hogy szépen felültetnek a repülőre ami Japánig meg sem áll és egy teljesen más országban folytassam az életem nővéremmel és a férjével. Ez megrémített, nagyon is. Félre értés ne essen, imádom a nővéremet és a férjét is. Minden nyáron pár hétre kiszoktam menni hozzájuk de az hogy teljesen a hátam mögött hagyjam Koreát és az itteni életemet, és persze drága barátnőmet Minjae-t teljesen ellehetetlenített. Ezt közöltem is a szüleimmel de őket nem nagyon érdekelte hogy semelyik verziójuk nem tetszik, kijelentették hogy jövő héten , azaz két nap múlva költözök ki nővéremékhez. Így a vagy most vagy soha, elvet használva össze pakoltam a cuccaimat és utolsó mentsváramhoz menekültem. Park Chanyeolhoz, drága bátyámhoz aki néma csendben és időközben lehajtott fejjel hallgatta végig mondandómat.

-Így ide jöttem a végén. - fejeztem be.

Csendben figyeltem a mellettem ülő 25 éves férfi alakját, aki most egy nálam is gyengébb és sebezhetőnek tűnő kisfiúnak tűnt. Ismertem már annyira hogy tudjam, azért nem szól egy szót sem és azért nem néz rám mert akkor elerednének könnyei. Közelebb ültem hozzá és karjai közé bújtam.

- Sajnálom. - nyögte ki nagy nehezen.

-Micsodát?

- Hogy nem tudtam hamarabb segíteni . – kezdte el hajamat simogatni. – Hogy egyedül kellet ezen átesned. – miközben hallgattam erősen ajkaimba haraptam de így se tudtam vissza fogni magam. Szipogva fúrtam arcomat pólójába, annyira jó illata van.

- Nem a te hibád. – szedtem össze magam pár perccel később. – Nem szeretnék Japánba menni.

-Nem is fogsz. – jelentette ki. – Biztos nem fogomengedi hogy anyáék ezt tegyék veled. Itt maradsz, ha bele pusztulok is!