Fényed akár a csillagoké

17.rész

Miután megérkeztünk a megfelelő címre, kiszálltunk és miután Jisung kifizette a taxist kissé értetlenül néztem rá.

-Öm...hol is vagyunk most?

- Hát, a dormuno előtt. - nevetett fel kínosan. – Annyira bepánikoltam hogy gondolkodás nélkül ezt a címet adtam meg. – szétnéztem de egyáltalán nem volt ismerős a környék. – Ne haragudj , azonnal hívok neked taxit. –vette elő a telefonját de ekkor közbe szóltam.

- Én nem hoztam pénzt. – nyögtem ki nehezen közben majd le égett az arcomról a bőr.

- Természetesen majd én fizetem ki neked!- vette elő a pénztárcáját amit kinyitva, eltűnt arcáról a mosolya. – Fel kellene mennem pénzért. –mutatott a ház felé.- Gyere fel addig, nem szeretnélek egyedül itt hagyni.

- Rendben. - miután beütötte a kódot , lifttel felmentünk a 3.emeletre ahol a második ajtó előtt megálltunk.

- Szevasztok! – kiáltotta el magát ahogy beléptünk a házba.

-Biztos nem baj hogy feljöttem? – kérdeztem meg félve ahogy kibújtam cipőmből.

-Dehogy! Meg eleve csak pár percre jöttünk be. – mosolygott rám biztatóan.

Próbáltam erőt venni magamon és a fiút követve a keskeny folyóson a nappaliba mentünk.

- Sziasztok! – köszöntem amire mindenki felénk kapta a fejét. – Pár percre jöttem fel, remélem nem zavarok. – hajoltam meg.

- Úr isten... Jisung felhozott egy lányt. – esett ki a telefont az egyik fiú kezei között.

- Taeyong hyung! Szerintem jönnöd kéne! – kiáltott fel , ha jól emlékszek Taeil.

- Mi van már megint büdös kölkök? – lépett be a nappaliba de ahogy meglátott minket, először ránk nézett majd a fiúkra, majd ezt megismételte. – Eunji, örülök hogy itt vagy! – mosolygott rám értetlenül a fiú.

- Nem sokáig zavarok Taeyong oppa. – meglöktem a mellettem álló fiút. – Te meg siess már!

-Mi? Ja , igen! – tért észhez majd sietve fel is ment a szobájába.

- Hogy-hogy itt vagy?

- Hát, ez elég hosszú történet. – nevettem fel.

- Akkor csak a lényeget. – húzott a kanapéhoz ahova leültetett.

Pár mondatban elmeséltem nekik hogy hogyan is kerültem ide, és a végére már Jisung is lejött hozzánk.

- Akkor én megyek is. – álltam fel majd az ajtó felé vettük az irányt.

- Hé! – kiáltott utánunk Mark és egy kulcsot dobott felénk amit Jisung el is kapott. – Vidd haza, ne keljen este egyedül mennie. – hálásan néztem a fiúra, míg a mellettem álló majd ki ugrott a bőréből.

Miután elköszöntünk a többiektől lementünk a parkolóházba ,ahol majd kiesett a szemem amikor Jisung megállt egy fekete Audi mellet.

- Begerjedtél mi? – dőlt neki csábosan.

- Dugulj el.

Röhögve nyitotta ki nekem az ajtót majd miután becsukta ő is beült mellém. Ahogy beindította a kocsit , a hangja olyan volt mintha egy cica dorombolna , most már értem miért örült annyira Jisung hogy odaadta Mark a kulcsot. A GPS-be beütötte a címet majd elindultunk. Ép az egyik piros lámpánál voltunk amikor csörögni kezdett a telefonom.

- Merre vagy? Ugye nincs semmi baj? – szólt bele bátyám aggódó hangon.

- Nincs semmi baj oppa. Nemsokára otthon vagyok.

-Rendben van, vigyáz magadra! –nyomta ki a telefont.

Igaz is, már két órája hogy elmentem otthonról. Az esti forgalom miatt lassabban haladtunk mint gondoltuk de nem volt vészes mivel mint mindig most is volt témánk.

- És akkor azt mondta a lány, hogy egy magad fajta ezt nem értheti. – meséltem el neki a büfés sztorit.

- Ezt mondta? – húzta fel szemöldökeit. – De ugye... – pillantott rám. – Nem gondolsz butaságokat és nem vetted magadra?

-Hát az elején egy kicsit rosszul érintett. - vallottam be. – De mások hatására rájöttem hogy felesleges ezen idegesítenem magam, mindannyian mások vagyunk. – rántottam meg vállaimat.

- Ez igaz! De ettől függetlenül remélem tudod, hogy nagyon szép lány vagy.

Ahogy ezt végig engem nézve mondta, nem tudtam szemeibe nézni így az utat kezdtem el nézni miközben éreztem, hogy egyre jobban pirulok.

- Köszönöm! – nyögtem ki.

Még egy ideig éreztem, hogy néz majd minta kuncogott volna és elfordította rólam a tekintetét. Annyira szép volt a város miközben mentünk hogy késztetést éreztem hogy lefényképezzem. Mosolyogva néztem meg a készült képeket majd ahogy a mellettem ülőre pillantottam, előlapi kamerára váltottam és sutyiban csináltam pár közös képet.

- Jisung! – ép piros volt a lámpa így kihasználtam a helyzetet és ahogy felém nézett a fiú csináltam egy képet.

- Mit csinálsz? – kuncogott fel.

- Hát képet!

- Na várjál! – húzódott félre majd kicsatolta magát. –Csináljunk így. – átkarolta vállaimat, szorosan magához húzott így szinte teljesen össze voltunk simulva.

Valahogy nem zavart a közelsége, nem éreztem magam kényelmetlenül sőt, szinte jó volt így vele lenni. Miközben csináltam pár képet vettem a bátorságot és rádöntöttem vállára fejemet, még csináltunk pár képet majd ismét elindultunk, de immáron csak a ház előtt álltunk meg.

- Hát, itt is vagyunk. –állította le a kocsit. – Örülök, hogy találkoztunk. – mosolygott rám.

-Én is, jól éreztem magam. – ahogy kicsatoltam magam , lehúztam a toppom alját mivel felgyűrődött útközben. – Figyelj. – sóhajtottam. – Mondani szeretnék neked valamit. – fordultam felé. - Nem akarok kínos helyzetet kreálni így a nap végén, de személyesen szerettem volna ezt elmondani. – néztem rá félve.

- Mit szeretnél mondani? – szemei ide-oda cikáztak arcomon .

- Amikor próbán voltunk, és Jongin oppa ledobott a szivacsra. – bakker a fejemben ez nem tűnt ennyire kínosnak. – Röviden. – köszörültem meg a torkom. – Fel volt csúszva a ruhám és te ezt láttad és nem szóltál volna rám , hanem helyette megbámultál. – Jisung meg se szólalt, csak meredt rám majd ahogy eljutott tudatáig mit is mondtam arca teljesen elpirult.

-Én... ah bakker! – túrt bele hajába. -Ez nagyon gáz. Ne haragudj! – nevetett fel kínosan.

- Nem akarlak kínos helyzetbe hozni , csak jobbnak láttam hogyha elmondom ezt neked.

- Örülök hogy elmondtad. És ...tényleg sajnálom nem tudtam hogy látod és...ah ebből már nem jövök ki jól! – sóhajtott fel.

- Figyelj! – tettem combjára kezem. – Ne aggódj! – mosolyogtam rá. – Nem haragszok ez miatt.

- Biztos?

- Biztos! – vágtam rá.

Bár nehezen, de kiszálltam a kocsiból és a mellém lépkedőre néztem.

- Köszönöm, hogy haza hoztál.

- Ugyan! – legyintett. – Semmiség!

Némán álltunk egymás mellet majd én törtem meg ezt , mivel kezdett kényelmetlen lenni és előre léptem egyet.

- Akkor én megyek. – intettem neki majd lassan, de elindultam a ház felé.

-Várj! – Jisung utánam sietett és karomnál fogva maga felé fordított.

- mi a...

Meglepetten álltam egy helyben miközben a fiú magához ölelt és cseppet sem zavarta hogy bekellet görnyednie hogy elérjen. Nem tudtam hirtelen mihez kezdjek , de végül én is átöleltem karjaimmal őt. Tettemre még erősebben magához húzott és nyakamba hajolva ,sóhajtott egy nagyot.

- Bárcsak többször találkozhatnánk.