Szabadon (JeongGuk f.f.) - Befejezett

16. rész

Nem mentünk el Seoulból, még nem. Egy itteni haveromat hívtam fel, hogy kölcsön vennénk a nyaralóját egy pár napra. Persze a valódi indokot nem mondtam meg, hiszen ő nem tudja mivel is foglalatoskodom, azt hiszi menő üzletember vagyok. Mondjuk...

Az emberünket a pincébe zártuk be nehogy esélye nyíljon meglépni innen. Mivel Jin valami altató tudja a faszom micsodát adott be neki még az igazak álmát alussza az a féreg, így nem tudtam idáig kihallgatni. Ami csak mégjobban feldobta az ígyis plafont verdeső idegességi szintemet. Olyan dühös voltam amilyen már régóta nem. Nem az tipikus bolond óra járt nálam mint pár hete mikor még a többieket is ki tudtam volna nyírni, nem. Hanem az a fajta belül gyilkolós, lélek megemésztős, mélybe süllyesztős idegesség ami akkor volt nálam mikor otthagytam őt a temetőben. Azt a napot máig nem felejtettem el és nagyon úgy tűnik már nem is fogom. Élénken él bennem most is ami történt, mintha csak most jöttem volna el onnan. Szinte hallom azt a keserves, sírást visszatartó hangját amivel üvöltözött velem.

- Nem tudom mit ártottam neked, tényleg abszolút fogalmam sincs, de szerintem sokszorosan megbűnhődtem már miatta. Megaláztál, bántottál és összetörted a szívem. ... Ne akarj több fájdalmat okozni nekem mert azt már tényleg nem bírnám ki. Könyörögve kérlek ne bánts többet, ne akarj ennél is nagyobb fájdalmat okozni.

Minden egyes szava itt van bennem, és az évek alatt sem halványodtak el. Sokszor voltak álmatlan éjszakáim, milliószor riadtam fel totál leizzadva vagy könnytől áztatva csak mert újra és újra ugyanazt álmodtam. Hogy ott hagytam őt, elmentem, nem törődve semmivel. Aztán mint a filmbéli álomkockák úgy peregtek előttem ahogy Byul egyre csak magába roskad és a legvégső esetben fejbe lövi magát. Ekkor riadtam fel mindig. Sosem tudtam mi van vele, hol lehet vagy épp mit csinál. Jiminnek igaza volt abban, hogy sosem kerestem meg, de abban nem, hogy nem akartam. Mert nagyon akartam! Csak... nem tudtam. Nem volt elég bátorságom. Vicces, én mint kegyetlen maffiavezér betojtam? De így volt. Féltem felkutatni SaetByult és újra a szemébe nézni. Nem is tudtam volna. Hiszen tudtam hogyan reagálna, hogyan küldene vissza oda ahonnan jöttem. Mármint anyám méhközpontjára értem, nem Busanra.
De most, hogy újra láttam őt nem érzek félelmet, mármint nem azt a fajta félelmet érzem mint amire számítottam. Inkább csalódott vagyok, csalódtam magamban. Nem tudom miért talán mert Byul ekkora, már-már drasztikus változáson ment keresztül. És itt nem a külsejére célzok. Bevallom férfiasan, hogy megijedtem mikor ott, abban a konyhában alkalmam adódott ismét a szemébe nézni. De nem azért mert féltem volna, hogy lepofoz, megver vagy elhord majd mindennek a múltbéli viselkedésem miatt. Nem. Sőt meg is érdemeltem volna! De itt róla beszélek. Amit a tekintetében láttam... vagyis amit nem láttam. Nem volt benne semmi tűz, semmi csillogás. Csupán komorság, szigor és fegyelem. Olyan hűvös volt, olyan jeges. Hasonlított... rám. Sikerült egy kedves, okos, szenvedélyes lányból egy kegyetlen, mindenre elszánt, összetört, keserű bűnözőt faragnom és csak azért mert be voltam tojva önmagamtól, vagyis az érzéseimtől! Miattam lett ilyen, az én hibámból történt minden!

- Főnök? -YoonGi hangja térített vissza sírhatnékos állapotomból- Az emberünk magához tért. Kihallgathatod.

Csak bólintottam. Szótlanul mentem el mellette de azért biccentettem neki, hogy tartson velem. Leérve már a kiabálást hallottuk a bezárt ajtó mögül és Jimint, ahogy homlokát fogva fejét csóválja az égtelen ordítozás miatt.

- Csinálj vele valamit mert esküszöm a cipőm talpát fogom lenyomni a torkán! -fogta be füleit.

Megpaskoltam vállát jelezve, hogy bízza csak rám a dolgot. Kinyitotta nekem azaz nekünk az ajtót és YoonGival oldalamon léptem át a küszöböt. A lekötözött férfi a szoba közepén lévő odacsavarozott vasasztalnál tombolt.