Szabadon (JeongGuk f.f.) - Befejezett

29. rész

JeongGuk szemszöge

Szörnyen érzem magam! Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Újra és újra lejátszódott a fejemben az a pillanat amikor Byul mindent a fejemhez vágott. Fogalmam se volt róla, hogy ekkora fájdalmakat okoztam neki. Persze sejtéseim voltak, hogy jócskán megbánthattam, de ez...! Egy igazi szörnyeteg vagyok. Hogy tudtam egyetlen embernek ennyi fájdalmat okozni? Tényleg ennyire önző lettem volna és ennyire elvakított a saját akaratom érvényesítése? Esküszöm most fejbe lőném magam, kb hatszázszor. Egy kibaszott nagy rohadék vagyok semmi más! Igaza is van Byulnak amiért már nem érez irántam mégcsak utálatot sem. Még arra sem vagyok méltó. Elrontottam. Mindent elrontottam.

&&&

Az ég megdörrenése zene volt füleimnek, legalább elnyomja a bennem tomboló viharokat. Már csak arra vártam, hogy Jin átkötözze Taehyung sérülését aztán húzunk haza a francba innen. Épp elég időt töltöttünk már itt. Semmi keresnivalónk ezen a helyen.

Ajtóm csapódása enyhe riadalommal kísérte bambulásomat, aminek az sem tett jót, hogy éppen akkor dörgött egy akkorát az ég, hogy még az ablak üvegek is beleremegtek. Bassza meg! Beverve karomat a mellettem álló szekrénybe azonnal az összes birtokomban lévő trágár szó egyszerre hagyta el számat. A berontó YoonGi persze jól elszórakozott szerencsétlenségemen.

- Nagyon örülök, hogy így élvezed az ingyen mozit de ha nem hagyod abba egy másodpercen belül a röhögést esküszöm kapsz te is egy golyót a karodba!

- Annyit megér. -röhögött tovább- Mivan Gukie ennyire beszari lettél?

Ch, ennyit a fene nagy hatalmamról. A saját emberem lealáz.

- Befoghatod! Amúgy mit akarsz, minek vagy itt?

- Csak szólni akartam, hogy készen vagyunk. De ez a kis jelenet pont kellett. Gyere induljunk! -intett majd egyszerűen kisétált a szobából.

Ingatva fejemet indultam meg utánna és az orvosi előtt már minden barátom felsorakozva várt a hazaútra. Ami remélhetőleg ezúttal már kitart Busanig.

- Mehetünk srácok? -pillantottam rájuk, mind bólogattak nekem- Akkor induljunk!

&&&

A birtokomra érve bár minden ugyanaz volt mégis teljesen másnak éreztem mindent. Valami megváltozott. De meg nem tudnám mondani, hogy mi.
Beérve mind ledobtuk csomagjainkat és a már teljesen felépült Hoseok rohant hozzánk üdvözölni és megtudni mi volt amíg odavoltunk. Magukra hagytam a fiúkat, hagy beszélgessenek csak, én addig felmentem szobámba. A kissé áporodott szag csípni kezdte szememet és irritálni orromat így az ablakhoz mentem, hogy egy kis friss levegőt beengedjek. De amint visszafordultam az ágy felé furcsa képek kezdtek megjelenni előttem. Csupán pillanatnyi villanások voltak, mégis azok a képkockák egy egész történetet raktak ki egészben. Az mikor Byult az ágyra dobom bármiféle kedvesség és kegyelem nélkül. Mikor letépem ruháit és idegességtől elvakultan megerőszakolom. Bár akkor nem adott ki egyetlen hangot sem, némán tűrte azt amit tettem vele, de most hallom sikító hangját ahogy könyörög nekem ne bántsam. Olyannyira hangosak azok a sikolyok, hogy muszáj vagyok füleimre tapasztani tenyerem. Kirohantam. Már nem bírtam tovább ott maradni, abban a bűnös szobában. De kint sem volt jobb a helyzet. A folyosón, a lépcsőknél, a korlátnál, mindenhol őt láttam s azt ahogy épp bántom őt, hozzávágok valamit vagy épp levegőnek nézve elhaladok mellette. Egy szörnyeteg vagyok! Egy rohadt, semmirekellő féreg!
Rohanni kezdtem. Le a lépcsőn, át a nappalin, ki a házból. Nem bírtam tovább bent maradni! Bárhová néztem őt láttam. Szemeimből pedig újra és újra előtörtek könnyeim, hiába töröltem le azokat, semmit sem ért. Az idegesség szinte lángra gyújtotta belsőmet, ereim kidagadtak, felforrt a vérem. Előhalásztam dzsekim belsőzsebéből dobozomat és kivettem egy fehér szálat amire szinte már erőszakosan gyújtottam rá. Szavakkal el sem mondható mennyire vagyok szomorú és dühös önmagamra egyszerre. Az a halovány, szinte mikroszkópikus remény ami eddig tartott bennem valamit, most szerte foszlott, nincs többé. Az esély, hogy Byul valaha is megbocsásson igazából mindig is csak az én beteg, elmezavaros agyamban létezett, soha még csak esély sem volt rá a valódi életben. Egy idióta vagyok! Egy elcseszett barom.