Szabadon (JeongGuk f.f.) - Befejezett

34. rész

Fogtuk az összes mozdítható emberünket és elindultunk Busanba.
A város felé közeledve egyre inkább ismerős volt minden, tudtam pontosan mi merre van. Átlépve a városhatárt egyfajta keserédes érzés futott át lelkemen, nagyon furcsa itt lenni, újra. Azt hittem mikor itt jártam Chuseok-kor, hogy majd csak egy év múltán kell ismét visszajönnöm ide, s úgy voltam vele annyi idő alatt csak összegyűjtök annyi lélekerőt, hogy meg tudjam tenni újra ezt az utat. Nem gondoltam volna, hogy alig három hónapra rá ismét a városba kell jönnöm.

A furgonban ülve minden megtett méter után egyre idegesebb lettem. Lábammal dobogva próbáltam nem felrobbanni, s ahogy sok "okos" javasolja mindig mélyeket lélegeztem. Nem mintha bármit is segítene, de na. Meglepő de mellettem nem JeongGuk sőt nem is JiSoo ült, hanem már nem is annyira haragosom, ChanYeol. Amint tájékoztattam róla mi a helyzet azonnal segítségemre rohant, kérnem sem kellett. Azért titkon örülök neki, hogy itt van, még a múltban történt sérelmek ellenére is. Balomon nem ült senki mivel a hátsórész legvégében kuporodtam össze.
Hirtelen megéreztem egy ujjat az enyémen, majd még kettőt és Yeolra néztem.

- Nem kell aggódnod SaetByul mi melletted vagyunk. -csak épp annyira hangosan mondta, hogy én halljam senki más.

- Tudom csak... Nem tudom még most sem elhinni, hogy Baek ilyesmire képes volt. Pont ő aki a kezdetektől... -befejezni sem tudtam a mondatot, torkomban azonnal gombóc keletkezett.

- Nos nem tudom számít-e bármit is de engem is épp úgy megvisel ez a dolog, mint téged. Jó nekem nem olyan mélyre ment ez az árulás, de én sem vagyok elragadtatva ettől. Csalódtam BaekHyunban.

- Aggódom ChanYeol. Mivan ha adódik egy alkalom és nem fogok tudni végezni vele? Mivan ha elbaltázok valamit? És ha miattam fog meghalni valaki? -soroltam fel aggályaim egyre kétségbeesettebben.

- Idefigyelj Byul! -ragadta meg karomat- Ezen most kár lenne aggódnod, majd ha ott fog tartani a buli akkor kiderül képes vagy-e rá vagy sem. De ha nem is akkor mivan? -mosolygott kedvesen- Mi mind ott leszünk veled és ha kell cselekszünk helyetted. Szerintem egyikünk sem hagyná, hogy bármi bajod essen. És az, hogy meg fog-e halni valaki? Ez szerintem elkerülhetetlen lesz. DE! Nem a te hibád lesz, megértetted!? Az ilyen eseteknél csoda kategória lenne ha mindenki túlélné.

- Tudom de miattam megyünk most oda, miattam lesz minden mert képtelen voltam leszámolni az elején ezzel az egésszel. Igaza van BaekHyunnak, gyenge vagyok. -folyt le arcomon egy kósza könnycsepp.

- Ilyet többé meg ne halljak mégegyszer megértetted!? -nézett rám mérges arccal- Nálad jobb és erősebb vezetőt egyetlen alvilági szervezet sem kívánhatna. Még a pasid sincs a fasorban hozzádképest.

Nem tagadom jól estek szavai, megmelengették szívemet. De alig mondta ki ezeket a szavakat JiSoo szólt, hogy megérkeztünk. Szívem azonnal heves tempót kezdett járni, ereim kidagadtak. Yeol megszorította kezem és bár nem mondott semmit tekintetében láttam kimondatlan szavait. „Ne félj mi itt vagyunk, ránk számíthatsz. A legvégéig." Nagy levegővétel után kinyitottam a furgon ajtaját és szépen sorban kiszálltunk a raktérből. A megérkező másik furgonból kiszedtünk fegyvereinket és utolsónak átbeszélve a stratégiát elindultunk régi otthonom felé. JeongGuk, JiSoo, YoonGi és Jimin tartott velem fele-fele arányban embereinkkel. Kabátjaink alatt golyóálló mellények lapultak s az alatt tartalék pisztolyok. Füleinkben lévő "láthatatlan" adóvevőkön keresztül tartottuk csapatainkkal a kapcsolatot. Bízva a legjobbakban nyomultunk előre akár a legjobb kommandós osztag a filmekben.

Bekanyarodva rég nem látott utcámba szinte másodpercek alatt lesz úrrá rajtam a deja vu keserédes érzése ami némi bűntudattal társul. Beton kerítésünkhöz érve lehajolva lopakodunk közelebb, s mint vezető, elöl haladva emelem fel kezem, hogy álljon meg mindenki. Kilesek a kapu mögül s a résein keresztül látom ahogy néhányan állnak kint a teraszon, éppen cigiznek. A barna ajtót meglátva rögtön megjelenik anyám szelleme ahogy mosolyogva vár haza engem az iskolából, ahogy sírva szaladt elém mikor visszatértem Koreába és az ahogy szomorúan nézelődik utánam, vajon hazatérek-e még valaha. Kibuggyanó könnyemet gyorsan letörlöm, hiszen ennek most nincs itt az ideje. Ez a leszámolás órája!