Szabadon (JeongGuk f.f.) - Befejezett

33. rész

A kocsi egész hátsó része lángokban állt s a tömény füsttől már nem láttam semmit és erőteljesen fulldokoltam. Hallottam JeongGuk hangját viszont minden kép és hang összemosódott. Szédültem, hányingerem lett, minden bajom volt. Nem éreztem szinte az egész testemet. Majd egy árny jelent meg előttem és halványan éreztem, hogy valami számnak nyomódik majd azt ahogy tüdőm megtelik levegővel. Szinte abban a percben felköhögtem és kezdett kitisztulni látóterem. JeongGuk tarkóját véltem felfedezni, s szépen lassan egész lénye kirajzolódott előttem. Éppen a biztonsági övemmel bajlódott, hogy elvágja. Ekkor fél szemmel láttam, hogy már az egész hátsó utastér lángokban áll, szinte égette fejbőrömet a mögülem áradó hő. Megfogtam JeongGuk vállát és próbáltam kitolni az összepréselődött roncsból.

- Menekülj JeongGuk, mindjárt felrobban ez a szar.

- Látom alaposan beüthetted a fejed? -közben lábamat próbálta kihúzni a műszerfal alól- Azt hiszed itt hagylak majd? Byul inkább felrobbanok én is veled, de nem fogok nélküled élni tovább. -hadarta el gyorsan, mire még a szemeim is könnyesek lettek. Szerintem azt sem tudta miket ejtett ki száján.- Inkább segíts, hogy megúszhassuk ezt az egészet. Háromra húzd meg erősen a lábad. Felkészültél? -pillantott rám mire csak bólintottam- Oké. Akkor 1, 2, 3 most!

Ő felfeszítette az összepréselődött műszerfalat én pedig egy erőteljes rántással kihúztam lábamat. Fájt, kurvára fájt, de legalább szabad voltam. Megragadott karjaival és felrántott függőleges helyzetbe. Azonnal rohanni kezdtünk, már amennyire bírtam. Épp annyi időnk volt, hogy elérjünk az egyik szétlőtt dzsipig az autóm egy az egyben felrobbant. A többiek is mind a földre hasaltak, nehogy egy arra repülő törmelék darab eltalálja őket. JeongGuk egész testével nekinyomott a terepjárónak és elém guggolva megvédett mint egy élő pajzs. Felnézve rá szemeim még mindig könnyesek voltak. Bár azt nem tudom mennyire van tisztában azzal miket mondott nekem vagy egyáltalán mennyire gondolta komolyan de, soha senki nem mondta nekem, hogy inkább meghalna mintsem nélkülem kéne éljen. Najó, csak az anyukám, de belé sosem voltam szerelmes. Leszarva mindent átkaroltam az előttem térdelő férfi törzsét és szorosan hozzábújtam. Igaz nem láttam arcát de lefogadom megleptem most ezzel.

- Köszönöm JeongGuk! Köszönöm, hogy megmentettél. Ha te nem vagy én már...

- Ezt ne! -megragadta két karom és lefejtett magáról, hogy a szemembe nézhessen- Ilyet még csak viccből se mondj SaetByul! És soha többé ne merj egyedül vállalkozni egy ekkora őrültségre, megértetted!? -bár hangja szigorú volt mégis sokkal több volt benne az aggodalom és a féltés mint a parancsolási szándék.

- Sajnálom. Én csak... Muszáj volt megtudnom az igazat. De tudtam ha hadsereggel jövök BaekHyun sosem árulja el magát és elmenekült volna.

- Egyetlen igazság sem ér annyit, hogy kockára tedd az életed! Még csak most kaptalak vissza Byul, szerinted képes lennék lemondani rólad?

Ennyi. Nem bírtam tovább, könnyeim patakként folytak le arcomon s újra hozzábújtam. JeongGuk átkarolt és szorosan tartva felállított a földről. Mikor már ismét függőleges helyzetben voltunk sem engedett el. Ekkor éreztem azt a szívemben, hogy már én is ki tudom mondani azt amire vár, amire azt hitte az első pillanatban kimondom.

- Szeretlek JeongGuk.

- Én is téged Byul, az életemnél is jobban.

- Jézus picurka kis farkincája, mindjárt szivárványosat rókázok. Hagyjátok már abba! -jött oda YoonGi amire mind elkezdtünk nevetni, Jimintől pedig egy felebaráti tarkón vágást kapott.

- Hagyd már olyan cukik, végre egymásra talált ez a két szerencsecsomag.

- Ideje volt. Már lassan öngyilkossági kísérleteink voltak Gukie őrült viselkedése miatt. -adta elő magát Tae drámaian.